„Az osztrák kormány, a lajtántúli lapok és egyes államférfiak gyakran emlegetik a békés kiegyenlítés szükségét, oly kiegyenlítését, mely mind a két fél megnyugtatásával eszközöltessék. Ily kiegyenlítésnek alapja csak a kölcsönös bizalom lehet, […]
Nem hozzuk mi kétségbe a birodalom szilárd fennállhatásának fontosságát. Hiszen az 1861-diki országgyűlés felirata is kijelentette, hogy azt a magyar nemzet veszélyeztetni semmiképpen nem akarja. De véleményünk szerint a birodalom szilárd fennállhatását nem akképp kell biztosítani, hogy félrelökve minden ünnepélyes szerződéseket, törvényeket és jogokat, az ezek által biztosított magyar alkotmány egészen azon mintába öntessék, melybe a február 26-iki alkotmány öntetett, hanem mindenekfelett szem előtt tartva a birodalom biztosságát, melyet a sanctio pragmatica is szem előtt tartott, arra kell törekedni, hogy mind a birodalom biztossága teljesen eléressék, mind a magyar alkotmány alaptörvényei a lehetőségig fenntartassanak, mind a lajtántúli országok alkotmányos szabadsága kifejtessék és teljesen biztosíttassék. […]
Párhuzamosan a magyar alkotmánnyal megfér a közös uralkodó alatt, a közös védelem mellett, a lajtántúli országok teljes alkotmányos szabadsága is. Nem állanak ezek ellentétben egymással; azt hisszük, hogy megállhatunk egymás mellett, anélkül, hogy egymást absorbeálni (elnyelni) akarnók.”
(Húsvéti cikk - Deák Ferenc aláírás nélküli cikke)

„A bécsi és pesti országgyűlés külön-külön küldöttséget, delegációt választott. Ezek a parlamenti delegációk, amelyek külön-külön tanácskoztak, voltak hivatottak a hadügy és külügy ellenőrzésére, a szükséges összegek megszavazására. A végrehajtás – a hadügy és a külügy irányítása, pénzügyeik kezelése – új tisztségviselőkre, a „közös miniszterekre” tartozott. Alkotmányos ellenőrzésüket azonban a delegációk, ezek a parlamentpótlékok nem biztosították.”
(Gergely András-Szász Zoltán szerzőpáros a Kiegyezésről)

„A magyar hadsereg az osztrák birodalmi hadsereg kiegészítő részéve decretáltatik (nyilvánítják), annak nemcsak szervezete s vezénylete, de még alkalmazása is a magyar ministeri felelősség alul elvonatik, és a magyar országgyűlésnek nem felelős birodalmi kormány rendelkezésére alá bocsáttatik.
A hadi költségvetés megvizsgálásának s megszavazásának a joga a magyar országgyűléstől elvonatik, s a birodalom közös delegatiókra ruháztatik át, s így idegen avatkozásnak, szavazásnak, határozásnak vettetik alá.
Ezáltal elveszti nemzetünk az alkotmányos állami élet legfőbb, legpracticusabb biztosítékát. […]
Amit most a közösügyi munkálat az úgynevezet birodalmi egységnek s nagyhatalmi állásnak áldozatul hoz, az lényegében éppen az, ami 1848-ban Jelasics betörését megelőzött ultimatumképp tőlünk követeltetett. […]
Lassan-lassan lelebben a fátyol a Béccseli alkudozások titkairól. Úgy látszik, mindez már kicsinált dolog, s az országgyűlés csak arra van hivatva, hogy a bevégzett tényt registrálja.
De én e tényben a nemzet halálát látom; […]
Ne vezesd hazánkat oly áldozatokra, melyek még e reménytől is megfosztanának.
Tudom, hogy a Cassandrák szerepe hálátlan szerep.
De Te fontold meg, hogy Cassandrának igaza volt.”
(Kossuth Lajos nyílt levele Deák Ferenchez)

“1867. évi XII. törvénycikk a magyar korona országai és az Ő Felsége uralkodása alatt álló többi országok között fenforgó közös érdekü viszonyokról, s ezek elintézésének módjáról

Ő császári s apostoli királyi Felsége, miután többi országait és tartományait alkotmányos jogokkal ruházta fel, legmagasabb trónbeszédében, melylyel a jelen országgyülést megnyitni méltóztatott:
Felszólitá az országgyülést, hogy a pragmatica sanctiónak, mint kölcsönösen elismert jogalapnak, elveiből kiindulva, gondoskodnék oly módokról, melyeknél fogva mind Magyarország és társországainak a pragmatica sanctió által is biztositott közjogi és belkormányzati önállósága, mind a birodalom biztosságának és együtt maradásának életfeltételei sérthetetlenül megóvassanak, egyszersmind pedig a fenérintett közös ügyek alkotmányos elintézésénél egyrészről a magyar korona országai, másrészről Ő Felsége többi országai és tartományai alkotmányos befolyása biztosittassék.

Őszinte örömmel üdvözölte az országgyülés Ő császári s apostoli királyi Felségének ezen legmagasb elhatározását, mely szerint az alkotmányos kormányzat rendszerét az egész birodalomban megállapitani óhajtván, ez által trónjának fényét s a birodalom erejét és hatalmát mindannyi népeinek a közügyek iránti érdekeltségére, mint természetszerü s ennélfogva legszilárdabb alapra kivánta fektetni.

Ez okból Magyarország főrendei és képviselői nem mulaszthaták el gondoskodni oly módokról, a melyek lehetővé tegyék, hogy azon alapszerződés, a mely az 1723. évi I., II. és III-dik törvénycikkek által a felséges uralkodóház és Magyarország közt létre jött, a mely egyrészről a birodalmi kapcsolathoz tartozó országok és tartományoknak az 1723. I. és II. törvénycikkek értelmében együttes és elválaszthatatlan birtoklását, másrészről pedig Magyarországnak önálló törvényhozási és kormányzati függetlenségét biztositotta, lényegében jövőre is sértetlenül fentartassék.

Ennélfogva szükségessé válván, hogy a magyar korona országai és az Ő Felsége uralkodása alatt álló többi országok között fenforgó közös érdekü viszonyok pontosan és határozottan kijelöltessenek; s hogy a két egymástól független alkotmányos képviselet közti érintkezés módja eme közös viszonyok elintézése körül szabatosan megállapittassék: az országgyülés erre vonatkozólag a következőkben állapodott meg:

1. § Azon kapcsolat, mely egyrészről a magyar korona országai, másrészről Ő Felségének többi országai és tartoményai között jogilag fennáll, az 1723:I., II. és III. törvénycikkek által elfogadott pragmatica sanctión alapszik.

2. § Megállapitván ez ünnepélyes alapszerződés a Habsburg-ház nőágának trónöröklési jogát, kimondotta egyszersmind, hogy azon országok és tartományok, melyek a megállapitott öröklési rend szerint egy közös uralkodó alatt állanak, feloszthatatlanul és elválhatatlanul együtt birtoklandók. E határozottan kimondott elv folytán a közös biztosság együttes erővel leendő védelme és fentartása oly közös és viszonyos kötelezettség, mely egyenesen a pragmatica sanctióból származik.

3. § De ezen megállapitott kötelezettség mellett határozottan kikötötte a pragmatica sanctio azon föltételt is, hogy Magyarország alkotmányos közjogi és belkormányzati önállása sértetlenül fentartassék.

4. § E két alapeszmét tartotta szem előtt a magyar országgyülés azon viszonyok meghatározásánál, melyek Magyarországot a közös fejedelem uralkodása alatt álló többi országokkal közösen érdeklik. S valamint egyrészről kész volt Magyarország a multban s kész leend jövendőben is mindenkor teljesiteni mindazt, a mint a pragmatica sanctio szerint a közös biztosságnak együttes erővel védelme és fentartása mulhatatlanul megkiván: ugy másrészről oly kötelezettségeket, melyek e czélon túlterjednek, s annak elérésére nem elkerülhetetlenül szükségesek, magára nem vállalhat.

5. § Ezelőtt Magyarországot illetőleg mindazokra nézve, mik az érintetviszonyokra vonatkoznak, a magyar országgyülés s a magyar király közt egyetértéssel intézkedtek és ez intézkedések megállapitásánál más ország befolyással nem birt, mert a magyar király, mint az uralkodása alatt álló többi országok absolut fejedelme, azon országoknak érdekeiről és teendőiről absolut hatalommal rendelkezett. Most azonban, a legmagasabb trónbeszéd szerint, lényegesen változott a helyzet az által, hogy Ő Felsége “alkotmányos jogokkal ruházta föl többi országait, azokat tehát absolut hatalommal ezentúl nem képviselheti, s azok alkotmányos befolyását nem mellőzheti”.

6. § Irányadóknak tekinti az országgyülés e szempontokat, midőn kijelöli a főelveket, melyek a közös viszonyok megállapitásánál alapul szolgálnak. Kiindulási pontjai e részben a pragmatica sanctio, melyet mind Ő Felsége, mind az országgyülés közösen elismert kiindulási pontul tűzött ki.

7. § A pragmatica sanctio szerint közös ugyan az uralkodó, a mennyiben Magyarország koronája is ugyanazon fejedelmet illeti, a ki a többi országokban is uralkodik; de még ez nem teszi szükségessé, hogy a fejedelem udvartartásának költségei közösen állapitassanak meg. Ily közös megállapodást a pragmatica sanctióban kitűzött czél nem igényel, Magyarország alkotmányos önállásával pedig s a magyar király fejedelmi magas tekintélyével sokkal inkább megegyez, hogy a magyar országgyülés, a felelős magyar ministerium előterjesztésére, külön szavazza meg a magyar király udvartartása költségeit. Az udvartartás költségeinek megszavazása és kiszolgáltatása tehát közös ügynek nem tekintetik.

8. § A pragmatica sanctióból folyó közös és együttes védelemnek egyik eszköze a külügyek czélszerü vezetése. E czélszerü vezetés közösséget igényel azon külügyekre nézve, melyek az Ő Felsége uralkodása alatt álló összes országokat együtt illetik. Ennélfogva a birodalom diplomaticai és kereskedelmi képviseltetése a külföld irányában és a nemzetközi szerződések tekintetében fölmerülhető intézkedések, mindkét fél ministeriumával egyetértésben és azok beleegyezése mellett, a közös külügyminister teendői közé tartoznak. A nemzetközi szerződéseket mindenik ministerium saját törvényhozásával közli. Ezen külügyeket tehát Magyarország is közöseknek tekinti, s kész azoknak közösen meghatározandó költségeihez azon arány szerint járulni, mely az alábbi 18., 19., 20., 21. és 22. pontokban körülirt módon fog megállapittatni.

9. § A közös védelemnek másik eszköze a hadsereg s az arra vonatkozó intézkedések, egy szóval: a hadügy.

10. § Tekintetbe véve mindazt, a mi fenebb, különösen az 5. pont alatt elmondatott, a hadügynek közösségére nézve következő elvek állapittatnak meg:

11. § Ő Felségének a hadügy körébe tartozó alkotmányos fejedelmi jogai folytán mindaz, a mi az egész hadseregnek és igy a magyar hadseregnek is, mint az összes hadsereg kiegészitő részének, egységes vezérletére, vezényletére és belszervezetére vonatkozik. Ő Felsége által intézendőnek ismertetik el.

12. § De a magyar hadseregnek időnkénti kiegészitését s az ujonczok megajánlásának jogát, a megajánlás föltételeinek és a szolgálati időnek meghatározását, ugyszintén a katonaság elhelyezését, élelmezését illető intézkedéseket, az eddigi törvények alapján, mind a törvényhozás, mind a kormányzati körében, az ország magának tartja fen.

13. § Kijelenti továbbá az ország, hogy a védelmi rendszernek megállapitása vagy átalakitása Magyarországra nézve mindenkor csak a magyar törvényhozás beleegyezésével történhetik. Miután azonban az ily megállapitás épen ugy, mint a későbbi átalakitás is, csak egyenlő elvek szerint eszközölhető czélszerüen: ennélfogva minden ily esetben, a két ministerium előleges megállapodása után, egyenlő elvekből kiinduló javaslat fog terjesztetni mindkét törvényhozás elé. A törvényhozások nézeteiben netalán fölmerülhető különbségek kiegyenlitése végett a két törvényhozás egymással küldöttségek által érintkezik.

14. § A magyar hadsereg egyes tagjainak mindazon magyarországi polgári viszonyai, jogai és kötelezettségei fölött, melyek nem a katonai szolgálatra vonatkoznak, a magyar törvényhozás és illetőleg a magyar kormányzat fognak intézkedni.

15. § A hadügynek összes költségei olyképen közösek, hogy azon arány, mely szerint ezen költségekhez Magyarország járulni fog, az alábbi 18., 19., 20., 21. és 22. pontokban körülirt előleges értekezés után, kölcsönös egyezkedés által állapittatik meg.

16. § A pénzügyet annyiban ismeri a magyar országgyülés közösnek, a mennyiben közösek lesznek azon költségek, melyek a fenebbiekben közöseknek elismert tárgyakra forditandók. Ez azonban ugy értelmezendő: hogy az emlitett tárgyakra megkivántató összes költségek közösen határoztassanak meg azon módon, mely a kezelésről szóló alábbi szakaszokban előadatik; de azon összegnek, mely a költségekből az alábbi 18., 19., 20., 21., és 22. pontokban körülirt módon megállapitandó arány szerint Magyarországra esik, kivetéséről, beszedéséről s az illető helyre leendő áttételéről Magyarország országgyülése és felelős ministeriuma fognak intézkedni, oly módon, a mint a kezelésről szóló alábbi pontok megállapitják.

17. § Magyarország minden egyéb államköltségét, a magyar felelős ministerium előterjesztésére, az országgyülés alkotmányos uton fogja elhatározni; azokat, mint átalában minden adót, a magyar ministerium, minden idegen befolyás teljes kizárásával, saját felelőssége alatt veti ki, szedi be és kezeli.

18. § Ezek azon tárgyak, melyeknek a fenirt módon közössége a pragmatica sanctióból folyónak tekintetik. Ha ezekre nézve mindkét fél egyetértésével megtörténik a megállapodás: kölcsönös alku által előre kell meghatározni azon arányt, mely szerint a magyar korona országai a sanctio pragmatica folytán közöseknek elismert ügyek terheit és költségeit viselendik.

19. § Ezen alku s megállapitás oly módon történik, hogy egyrészről a magyar korona országainak gyülése, másrészről Ő Felsége többi országainak gyülése, mindenik a maga részéről, egy hasonló számu küldöttséget választ. E két küldöttség, az illető felelős ministeriumok befolyásával, részletes adatokkal támogatott javaslatot fog kidolgozni az emlitett arányra nézve.

20. § E javaslatot mindenik ministerium az illető országgyülés elé terjesztendi, hol az rendesen tárgyalandó. Mindenik országgyülés az illető ministeriumok utján közlendi határozatait a másik országgyüléssel, s a két félnek ily módon eszközlendő megállapodásai szentesités végett Ő Felsége elé fognak terjesztetni.

21. § Ha a két küldöttség a javaslatra nézve nem tudna egymással megegyezni: mindenik félnek véleménye mind a két országgyülésnek elébe terjesztetik. Ha pedig a két országgyülés nem tudna egymással kiegyezni: akkor a kérdést, az előterjesztett adatok alapján, Ő Felsége fogja eldönteni.

22. § Az arányra nézve kötendő egyezkedés csak határozott időre terjedhet; annak elteltével ismét ugyanazon módon uj egyezkedésnek leend helye.

23. § A mi a fenebb körülirt tárgyak kezelését illet: az e részben ezelőtt törvényesen fenállott módnak megváltoztatása szorosan véve nem a pragmatica sanctióban meghatározott kötelezettségből foly: hanem a helyzetnek azon változása, mely a fenebbi 5. pont alatt elmondatott, teszi azt czélszerüvé. Kimondja az országgyülés, hogy Ő Felsége többi országaival érintkezni akar, mint alkotmányos népekkel, mindkét fél függetlenségének megóvása mellett.

24. § Ez lévén a közös ügyekre és azok kezelési módjára vonatkozó jelen határozat indoka és czélja, önként következik, hogy annak egyik alapföltételét Magyarország alkotmányának fentartása képezi.

25. § A másik alapföltétel az, hogy a teljes alkotmányosság Ő Felsége többi országaiban és tartományaiban életbe lépjen: mert Magyarország azon országoknak csak alkotmányos képviseletével léphet bármi közös viszonyokra nézve érintkezésbe. S Ő Felsége maga is azért kivánta ez ügyek tárgyalásának eddigi módját megváltoztatni, mert alkotmányos jogokkal ruházta föl többi országait is, s a közös ügyek kezelésénél ezek alkotmányszerü befolyását nem tartja mellőzhetőnek.

26. § Ezen két alapföltétel mellett a közös ügyek kezelési módja a következő lenne:

27. § Egy közös ministeriumot kell felállitani azon tárgyakra nézve, melyek, mint valósággal közösek, se a magyar korona országainak, se Ő Felsége többi országainak külön kormányzata alá nem tartoznak. E ministerium a közös ügyek mellett se egyik, se másik résznek külön kormányzata ügyeit nem viheti, azokra befolyást nem gyakorolhat. Felelős lesz e ministerium minden tagja mindazokra nézve, a mik köréhez tartoznak, felelős lesz az egész ministerium is együtt, oly hivatalos intézkedéseire nézve, melyeket együtt állapitott meg.

28. § A közös ügyek azon részére nézve, mely nem tisztán a kormányzat köréhez tartozik, Magyarország se teljes birodalmi tanácsot, se bármi néven nevezhető közös vagy középponti parlamentet czélszerünek nem tart, s ezeknek egyikét sem fogadja el; hanem ahhoz ragaszkodik, hogy, miután Ő Felsége legmagasabb trónbeszéde szerint is, közös kiindulási pont a pragmatica sanctio: egyrészről a magyar korona országai együtt, másrészről Ő Felsége többi országai és tartományai együtt ugy tekintessenek, mint két külön s teljesen egyenjogu fél. Következve: a két fél között a közös ügyek kezelésére nézve mellőzhetetlen föltétel a teljes paritas.

29. § Ezen paritas elvénél fogva Magyarország részéről a magyar országgyülés választáson saját kebeléből egy meghatározott számu bizottságot (delegatio) és pedig az országgyülés mindenik házából. Válaszszanak Ő Felsége többi országai és tartományai is hasonlóul alkotmányos módon egy épen annyi tagból álló bizottságot a maguk részéről. Ezen bizottságok tagjainak száma a két fél egyetértésével fog meghatároztatni. Ezen szám egy-egy részről hatvanat meg nem haladhat.

30. § E bizottságok csak egy évre, vagyis az országgyülésnek egy ülésszakára választandók, s az év leteltével, vagyis az uj ülésszak kezdetével, azoknak minden hatásköre teljesen megszünik. Tagjaik azonban ismét megválaszthatók.

31. § A bizottságok mindegyike külön, saját kebeléből, szabadon választja elnökét, tollvivőjét, s a mennyiben szüksége lesz más hivatalos személyzetre is, annak minden tagját; s maga állapitja meg ügyrendjét.

32. § A bizottságokat mindenkor Ő Felsége fogja összehivni bizonyos határnapra és azon helyre, hol Ő Felsége azon időben tartózkodik. Óhajtja azonban a magyar törvényhozás, hogy az ülések fölváltva, egyik évben Pesten, másik évben Bécsben, vagy ha Ő Felsége többi országainak gyülése és Ő Felsége igy akarná, azon országok más valamelyik fővárosában tartassanak.

33. § Mindenik bizottság külön tart üléseket s azokban fejenkinti szavazással s a bizottsági összes tagok absolut szótöbbségével határoz s a mit a többség elhatározott, az egész bizottság határozatának tekintendő. Külön véleményt az egyes tagok, saját igazolásuk végett, igtattathatnak ugyan a jegyzőkönyvbe, de ez a határozat erejét nem gyöngiti.

34. § A két bizottság egymással, együttes ülésben, nem tanácskozhatik, hanem mindenik irásban közli nézeteit és határozatait a másikkal, s irott üzenetek által igyekeznek véleménykülönbség esetében egymást fölvilágositani. Ezen üzeneteket mindenik bizottság saját nyelvén készitendi el, oda mellékelve a hiteles forditást is.

35. § Ha ezen irásbeli üzenetek által nem sikerülne a két bizottságnak véleményt egyesiteni: akkor a két bizottság együttes ülést tartand, de egyedül csak egyszerü szavazás végett. Ez együttes ülésen a két bizottság elnökei felváltva, egyszer az egyik, másszor a másik, fognak elnökölni. Határozat csak ugy hozhatik, ha mindenik delegatio tagjainak legalább két harmada jelen van. A határozat mindenkor absolut többséggel hozandó. Mivel a pedig a paritas elvének gyakorlati alkalmazása mindkét félnek érdekében épen a szavazásnál legfontosabb: az esetben, ha az egyik vagy másik fél delegatiójából bármely okból egy vagy több tag hiányzik, a másik fél delegatiója is tartozik tagjainak számát leszállitani olyképen, hogy mindkét fél delegatiója, tagjainak számára nézve, teljesen egyenlő legyen. A leszállitást a többségben levő delegatio a maga keblében sorshuzás utján eszközli. A jegyzőkönyv mindenik fél nyelvén fog vezettetni a két fél tollvivői által, s közösen hitelesittetik.

36. § Ha három üzenetváltás sikeretlen maradt: joga van mindenik félnek a másik részt felszólitani, hogy a kérdés közös szavazás által döntessék el; mely esetben a két fél elnökei együtt állapitják meg a szavazási ülés helyét, napját és óráját, s arra mindenik elnök meghivja a maga bizottsága tagjait.

37. § E bizottságok hatásköréhez csak azon tárgyak tartozhatnak, melyek a jelen határozatban, mint közösek, határozottan e bizottságokhoz vannak utasitva. Ezeken túl a bizottságok intézkedéseiben nem terjeszkedhetnek s a magyar országgyülés és magyar kormányzat részére fentartott ügyekbe nem avatkozhatnak.

38. § A közös ügyek tárgyalására kiküldött bizottság, az országgyülés által szabadon választva, a jelen határozatban kijelölt és körvonalazott ügyekben és módon, az országgyülést Ő Felsége többi országainak irányában képviseli. E bizottság előleges utasitások által meg nem köthető.

39. § Az eljárás módjára nézve megállapíttatik, hogy azon tárgyat, mely a jelen határozat szerint e bizottságok elé tartozik, a közös ministerium mindenik bizottságának külön adja elő. Mindenik bizottságnak joga lesz kérdéseket intézni a közös ministeriumhoz, vagy a szakok szerint, annak illető tagjához, kérhet azoktól feleletet s felvilágositásokat; ugyanazért a közös ministeriumnak jogában álland, s midőn arra felszólittatik, köteles is leend, egyik bizottságnál ugy, mint a másiknál, megjelenni, felelni, és szóval vagy irásban, s ha az akár nélkül történhetik, a szükséges iratok előterjesztése mellett is, felvilágositásokat adni.

40. § A közös költségvetés megállapitása leend e bizottságok feladatának évenkint előforduló legfontosabb része. E költségvetést, mely egyedül azon költségekre terjedhet, a melyek a jelen határozatban közöseknek vannak kijelölve, a közös ministerium mind a két külön felelős ministeriumnak befolyásával fogja késziteni, s ugy adja azt át mindenik bizottságnak külön. A bizottságok a fenebb körülirt mód szerint fogják azt külön tárgyalni, s észrevételeiket egymással irásban közlik, s a mely pontra nézve nézeteik meg nem egyeznének, azt együttes ülésben szavazattal határozzák el.

41. § Az ily módon megállapitott költségvetés többé az egyes országok által tárgyalás alá nem vétethetik, hanem köteles mindenik azon arány szerint, mely (a jelen határozat 18., 19., 20., 21. és 22. pontjaiban körülirt módon) előre megállapittatott, a közös költségvetésből reá eső részt viselni. De mivel ezen közös költségekre nézve a kivetés, beszedés s az adórendszernek megállapitására Magyarországra nézve, a magyar országgyülés és magyar felelős ministerum köréhez tartozik; a magyar ministerium a magyar országgyüléshez terjesztendő költségvetésébe is fölveendi mindig azon összegeket, melyek a már megállapitott közös költségvetésből az emlitett arány szerint Magyarországra esnek, csakhogy ezen rovatok, a mennyiségre nézve, vitatás alá többé nem vehetők. Beszedetvén az ekként megállapitott közös költségekre szükséges összeg a magyar felelős ministerium által, a havonként befolyt államjövedelmekből a közös költségek fedezésére szolgáló rész a magyar pénzügyminister által havonként a közös pénzügyministerhez áttétetik, azon arány szerint, a mely arányban áll a közös költségek összege az országos költségek összegéhez. A közös pénzügyminister felelős lesz az általvett összegnek a kitüzött czélokra leendő forditásáért; magában értetődvén, hogy az, a ki az összegeket kezeli, szoros számadással fog tartozni.

42. § Az efféle számadások megvizsgálása hasonlóul az emlitett bizottságokat illeti; azok e számadásokra nézve is a fentebb körülirt módon fognak eljárni.

43. § Hasonló eljárás követendő minden egyéb tárgyakban is, melyek mint közös ügyek, az érintett bizottságok köréhez tartoznak. Ezeket is a közös ministerium mindenik bizottságának külön adja be, a bizottságok külön tárgyalják, nézeteiket egymással irásban közlik, és ha ily módon egymással meg nem egyezhetnének, akkor, mint fenebb mondatott, szavazó együttes ülésben határoznak. Magában értetődik, hogy határozatai, a mennyiben fejedelmi jóváhagyás alá tartoznak, Ő Felségének fölterjesztendők, s ha Ő Felsége által megerősittetnek, kötelező erővel birandnak. Az ily fejedelmi jóváhagyással megerősitett határozatokat azonban Ő Felsége mindenik országgyülésnek az illető külön felelős ministerium által adatja tudtára. Azon határozatokat, melyek a delegatiókban a fenirt módon hozattak s Ő Felsége által szentesitettek, miután a magyar országgyülésnek tudtára adattak, Magyarországban Ő Felsége csak a felelős magyar ministerium által hajtathatja végre. Ugyanezért mindazon költségeket is, melyek a bizottság ily módon hozott és szentesitett határozatának folytán Magyarországra háramlanak, a magyar felelős ministerium fogja az országgyülésileg megállapitott magyarországi budgettel együtt kivetni és beszedni.

44. § Azokon kivül, a miket a közös felelős ministerium terjeszt elő a közösügyi bizottságoknak (delegatio), e bizottságok mindegyike bir kezdeményezési joggal, de csak oly tárgyakra vonatkozólag, melyek mint közös ügyek, a jelen határozat szerint szorosan e bizottságok köréhez tartoznak. Mindenik bizottság tehet ilynemü javaslatot, s azt a másik bizottsággal irásban közölheti. Az ekkép inditványozott javaslat pedig szintugy lesz tárgyalandó, mint egyéb, a bizottságok köréhez tartozó kérdésekre nézve már fenebb elmondatott.

45. § A bizottságok ülései rendesen nyilvánosak lesznek. A kiviteli szabályok e részben az ügyrend által fognak megállapitatni. Határozat azonban csak nyilt ülésben hozathatik.

46. § Az esetben, ha Ő Felsége valamelyik országgyülést föloszlatná, a föloszlatott országgyülésnek delagatiója is megszünik, s az ujabb országgyülés uj bizottságot (delegatio) választ.

47. § A bizottságok tagjai a jelen határozat szerint közösekül kijelölt ügyeknek tárgyalása közben tett nyilatkozataikért feleletre soha nem vonathatnak; sőt megbizatásuk megszüntéig se oly kereset miatt, mely személyes letartóztatást vonhat maga után, se bűntény vagy vétség miatt, a tetten érés esetét kivéve, az illető országgyülésnek, ennek együtt nem léte esetében pedig azon bizottságnak, melynek tagjai, előleges jóváhagyása nélkül, se le nem tartóztathatnak, se közkereset alá nem vétethetnek. Tagjai tetten érés esetében történt letartóztatásának folytathatása vagy megszüntetése iránt, az illető országgyülés együtt nem létében hasonlóképen maga az illető bizottság rendelkezik. Egyébiránt a tanácskozások alkalmával netalán történhető rendetlenségek megelőzése végett az ügyrendi szabályzat által fognak intézkedések tétetni.

48. § Ha az egyik vagy másik bizottságnak valamely tagja időközben meghalna, vagy törvényes itélet által fosztatnék meg szabadságától, ugyszintén, ha állásáról alapos okoknál fogva lemondana, az ekkép megüresedett állás az illető országgyülés részéről azonnal betöltendő. Ennek eszközlése végett az országgyülés, midőn a bizottságot megválasztja, a kitűzött számon felül egyszersmind póttagokat is választ, meghatározván egyuttal azon sort, mely szerint a póttagok a megürült állásra az illető bizottság elnöke által meghivandók.

49. § Lemondás esetében a lemondás okainak alaposságáról s a lemondás elfogadásáról az illető országgyülés vagy annak együtt nem létében az illető bizottság fog itélni.

50. § A mi a közös ministerium felelősségét s annak módját illeti: mindenik bizottságnak joga leend oly esetekben, midőn az alkotmányos törvények megsértése miatt szükségesnek látja, a közös ministeriumnak vagy e ministerium egyes tagjának perbefogását inditványozni, s ezen inditványát irásban a másik bizottsággal is közölni. Ha a perbefogást mindenik bizottság elhatározza, vagy ha az, az eltérő vélemények miatt, a fenebbik szerinti szavazó ülésben többséggel elhatároztatik: e határozat azonnal jogérvényesnek tekintendő.

51. § Az ily módon elhatározott pernek birósága következő módon lesz alakitandó: mindenik bizottság, nem ugyan saját kebeléből, hanem azon országoknak, melyeket képvisel, független állásu s törvénytudó polgáraiból külön-külön 24 tagot hoz javaslatba. Mindenik bizottság birni fog azon joggal, hogy a másik bizottság által javaslatba hozott 24 tag közől 12-őt, okadás nélkül, kitörölhet. A vádlottaknak szintén joguk van együtt és összesen tizenkét tag kitöröltetését követelni, ugy mindazonáltal, hogy a megmaradt tagok számában mindenik bizottság választott biráinak száma egyenlő legyen. S az igy fenmaradt tagok lesznek a pörnek birái.

52. § Azon enebb körülirt közös tárgyakon kivül, melyek, a pragmatica sanctióból kiindulva, tekinthetők közösen elintézendőknek, vannak még más nagy fontosságu közügyek, melyeknek közössége nem foly ugyan a pragmatica sanctióból, de a melyek, részint a helyzetnél fogva, politikai tekintetből, részint a két fél érdekeinek találkozásánál fogva; czélszerübben intéztethetnek el közös egyetértéssel, mint szorosan elkülönözve.

53. § Az államadósságokat illetőleg Magyarországot, alkotmányos állásánál fogva, oly adósságok, melyek az ország törvényszerü beleegyezése nélkül tétettek, szorosan jogilag nem terhelhetik.

54. § De kijelentette már ezen országgyülés, hogy: “ha a valóságos alkotmányosság hazánkban is, Ő Felsége többi országaiban is minél előbb tettleg életbe lép, kész az, a mit tennie szabad s mit az ország önállása és alkotmányos jogainak sérelme nélkül lehet, a törvényszabta kötelesség mértékén túl is, méltányosság alapján, politikai tekintetekből megtenni, hogy azon sulyos terhek alatt, miket az absolut rendszer eljárása összehalmozott, Ő Felsége többi országainak jölléte, s azzal együtt Magyarországé is össze ne roskadjon, s a lefolyt nehéz időknek káros következései elhárittassanak”.

55. § E tekinteteknél fogva tehát, s egyedül ezen alapon, kész az ország az államadósságok terhének egy részét elvállalni, s az iránt, előleges értekezés folytán, Ő Felségének többi országaival is, mint szabad nemzet szabad nemzettel, egyezkedésbe bocsátkozni.

56. § Jövendőre nézve pedig közös lesz a hitelügy oly esetekben, midőn mind Magyarország, mind Ő Felségének többi országai, a fenforgó körülmények közt saját érdekökben, czélszerünek látandják valamely uj kölcsönt együtt s közösen venni föl. Ily kölcsönöknél mindaz, a mi a szerződés megkötésére s a fölvett pénznek miként használására s a visszafizetésére vonatkozik, közösen fog elintéztetni. De annak előleges elhatározása, hogy valamely kölcsön közösen vétessék-e föl, Magyarországra nézve minden egyes esetnél a magyar országgyülést illeti.

57. § Egyébiránt ünnepélyesen kijelenti az ország jelen határozata által is, hogy a valóságos alkotmányosság azon alapelvénél fogva, miszerint az országot saját beleegyezése nélkül adóssággal terhelni nem lehet, Magyarország jövendőre sem fog semmi oly államadósságot magára nézve kötelezőnek elismerni, melynek fölvételéhez az országnak törvényszerüen s határozottan kijelentett beleegyezése hozzá nem járult.

58. § A kereskedelmi ügyek közössége sem foly a pragmatica sanctióból: mert annak értelmében a magyar korona országai, mint a fejedelem többi országaitól jogilag külön álló országok, saját felelős kormányuk és törvényhozásuk által intézkedhetnének s vámvonalaik által szabályozhatnák kereskedelmi ügyeiket.

59. § Miután azonban Magyarország és Ő Felesége többi országai között az érdekeknek kölcsönös érintkezései fontosak és számosak, kész az országgyülés arra, hogy a kereskedelmi ügyekre nézve egyrészről a magyar korona országai, másrészről Ő Felségének többi országai között időnkint vám- és kereskedelmi szövetség köttessék.

60. § E szövetség állapitaná meg azon kérdéseket, melyek a kereskedelemre vonatkoznak, s meghatározná az egész kereskedelemügy kezelési módját.

61. § A szövetség megkötése kölcsönös alku által történnék, oly móson, mint két egymástól jogilag független ország hasonló egyezkedései történnek. A két fél felelős ministeriumai közös egyetértéssel készitsék meg a szövetségi részletes javaslatot s terjeszsze azt mindenik az illető ország gyülése elé, s a két országgyülésnek megállapodásai lesznek Ő Felsége szentesitése alá terjesztendők.

62. § Ugyanezért, midőn a közös költségek aránya a fenebbi 18., 19., 20., 21. és 22-dik szakaszokban körülirt módon meghatároztatik, azzal egyidejüleg a fenebbi 59. és 61-dik szakasz által megállapitott mód szerint, egyrészről a magyar korona országai, másrészről Ő Felsége többi országai és tartományai között vám- és kereskedelmi szövetség lesz kötendő, melyben kimondatik egyszersmind az is, hogy a külfölddel eddig kötött kereskedelmi szerződések érvénye Magyarországra is kiterjed.

63. § Ez alkalommal, szintén a fenebbi 59. és 61. §. szerinti egyezkedés által, határoztathatnak meg az ipartermeléssel szoros kapcsolatban levő közvetett adók nemeire, egyforma arányára és azok kezelésére nézve oly szabályok, melyek kizárják annak lehetőségét, hogy egyik törvényhozásnak vagy felelős kormánynak e részbeli intézkedései a másik fél jövedelemeinek csonkitását vonhassák maguk után; megállapittathatik egyszersmind jövendőre azon módozat, mely szerint az ezen adóknál behozandó reformok a két törvényhozás által egyetértőleg fognának eldöntetni.

64. § Meghatároztatnék az is, hogy az összes vámvonalok egyforma kezelése fölött ki által és mikép gyakoroltassék a felügyelet, s kimondatnék, hogy a vámokból befolyó jövedelmek a közös költségek fedezésére forditandók; e jövedelmi összeg tehát mindenekelőtt le fog vonatni a közös költségek összegéből.

65. § A kereskedelem előmozditásának egyik leglényegesebb eszköze levén a vasutak, ugyanakkor, midőn a vám- és kereskedelmi szövetség megköttetik, a fenebbi 59. és 61. § értelmében létesitendő egyezkedés által határoztathatik el, hogy melyek azon vasutvonalak, melyekre nézve mindkét fél érdekében közös intézkedések szükségesek, és hogy ezen intézkedések mennyire terjedjenek. Minden egyéb vasuti vonalak fölött kizárólag azon ministeriumot és országgyülést illeti az intézkedés, melynek területén ezek keresztülmennek.

66. § A kereskedelemmel szoros kapcsolatban áll a pénzrendszernek (Münzwesen) és általános pénzlábnak megállapitása is. Nemcsak kivánatos tehát, hanem mindenik fél érdekében szükséges is, hogy mind a pénzrendszer, mind a pénzláb a kötendő vámszövetséghez tartozandó országokban egyenlő legyen. Ugyanezért a vám- és kereskedelmi szövetség megkötése alkalmával, a pénzrendszer és pénzláb fölött is szükséges leend, az 59. és 61. § értelmében, egyezkedés utján intézkedni. Ha pedig az igy megállapitott intézkedések megváltoztatása vagy uj pénzrendszernek és pénzlábnak megállapitása utóbb szükségesnek vagy czélszerünek mutatkoznék, ez a két ministerium kölcsönös egyetértésével s a két országgyülés helybenhagyásával fog történni. Magában értetődik, hogy a pénzverésre és kibocsátásra nézve a magyar király fejedelmi jogai teljes épségökben fenmaradnak.

67. § A quota meghatározásával s a vámszövetség megkötésével egyidejüleg lesz egyszersmind az államadósságok után Magyarország által elvállalandó évi járulék, az 55. és 61. szakaszokban kijelölt módon, szabad egyezkedés által megállapitandó.

68. § Magában értetődik, hogy ha, és a mennyiben a fenebbi 58-67. §-okban elsorolt tárgyak fölött az egyezkedés nem sikerülne: az ország önálló törvényes intézkedési jogát magának fentartja s minden jogai e részben is sértetlenek maradnak.

69. § Azon mód és arány, mely szerint a magyar korona országai részéről ezen határozat folytán kiküldendő bizottságban (delegatio) a társországok részt veendenek, később fog megállapittatni.

Ezen, a fönebbiekben elősorolt megállapodás Ő Felségének királyi jóváhagyásával szentesittetvén, törvénybe igtattatik.

E törvénycikknek azon rendeletei azonban, melyek a közös ügyek kezelésének módjára vonatkoznak, tettleg csak akkor fognak hatályba lépni, midőn azok tartalmához Ő Felségének a magyar koronához nem tartozó országai részökről is alkotmányos uton hozzájárultak.”
Kiegyezési törvény

„A XI., XII. századi zsinatok határozatainak eredményeképpen a tudományok és az oktatás új centrumai, a székeskáptalani iskolák lettek, és alapját szolgáltatták a XII., XIII. századi egyetemalapításoknak. Egyetemmé általában püspöki fennhatóságú intézmény lehetett. Alapításukhoz, privilégiumaikhoz pápai hozzájárulásra volt szükség, jövedelmüket részben a püspökségek birtokaiból biztosították. A Szentszék az egyetemek alapításával a világi papság súlyát kívánta a szerzetek rovására növelni, egyúttal a maga befolyását fokozottabb mértékben érvényesíteni az egyház keretei között, ugyanakkor további évszázadokra biztosítani kívánta szellemi vezető szerepét a társadalomban.
A szervezett felsőfokú oktatás igényét a skolasztika kibontakozása hívta életre, ami nem kevéssé Augustinus és Szent Anselmus tanainak XII. századi térhódításával függött össze; az észnek megvan a hit megértésére való képessége, nem csak hinni kell, de érteni, belátni, igazolni is szükséges a hit igazságait, hogy érvényesülhessen a hit és tudás, a pszisztis és gnózis egysége. Petrus Lombardus szentenciái azért íródtak, hogy a hit igazságai az ész igazságaival egyesülve, a lélek ókortól elválasztott két - érzelmi és intellektuális - funkciója, újra eggyé válva az igaz vallásosság alapjául szolgáljon. Ebből az egységesítési törekvésből születtek meg az universitasok, létükkel demonstrálva a tudomány egyetemességét, és a tudományos közösségek kimunkálta tudományos közvéleményt, a tanulók és oktatók szellemi közösségét.
Az egyetemek fakultásai metafizikai alapon jöttek létre, a lét egy-egy szféráját képviselendő: teológia - isteni szféra, medicina - természet, jog - emberi szféra. Ez a tagozódás megfelelt az ismerettani világfelosztásnak is; istenismeret, medicina és természetismeret, emberi viszonyok ismerete. A metafizikai hátteret, az egységesítés lehetőségét a lét adta meg, az, hogy a dolgok mindegyike részesült az értelmes teremtés misztériumában, s így a dolgok között összefüggések fedezhetők fel. Ezekben az összefüggésekben bontakozik ki az isteni értelem, akarat és gondviselés. Tehát a tudomány végső célja és értelme Isten keresése és megismerése. Kinyilatkoztatásain keresztül próbálja Istent megismerni a teológia, a teremtett világ dolgai közötti összefüggések megismerése útján közelít Istenhez a természetismeret és a medicina. Az emberek közötti viszonyok és kapcsolatok szintén az isteni akarat eredményei, amiknek ismerete révén a jog jut közelebb a Teremtőhöz.
A medicina képezte a természettudományos ismeretek legmagasabb fokát, mint a teremtésben részesült legmagasabbrendű élőlénnyel, Isten képmásával foglalkozó tudomány. Az emberi szervezettel való foglalkozás kitüntetett fontosságát támasztotta alá a mikrokozmosz - makrokozmosz elmélet is.””
(Dr. Kemenes Pál: A középkor tudományának néhány jellemzője. In: Orvosi Hetilap)

„A középkori Európában az egyetemi oktatás – azóta sem tapasztalt mértékben –, alapvetően befolyásolta az intellektuális életet. Az egyetemeken kívül csak az egyházi rendek iskolái nyújtottak valamiféle felsőbb szintű oktatást a rend tagjai számára, és mert céljuk a rend intelektuális szintjének emelése volt, oktatásuk tulajdonképpen az egyetemi oktatás módszereit követte. Általánosságban, ha valaki filozófiával, természettudományokkal, matematikával vagy teológiával akart foglalkozni, avagy a jogtudományban kívánt elmélyedni (ami Európa nagy részén a polgári illetve a római jogot jelentette), netán az orvostudomány érdekelte, egyetemre kellett járnia. Voltak persze kivételek. Dante és Chaucer például nem jártak egyetemre, bár autodidakta módszerekkel olyan magas kulturális szintre jutottak, hogy vannak, akik a bizonyítékok ellenére mégis úgy vélik, kijárták a felsőbb iskolát. Dél-és Nyugat-Európa országaiban meglehetősen sok egyetemet találni már a tizennegyedik század elején. Ismerjük Itália híres egyetemeit Bolognában, Padovában, és más városokban is; spanyol földön híres volt a salarancai egyetem; Angliában Oxford és Cambridge; Franciaországban Párizs és Montpellier, és még számos más egyetem. A Német-római Császárságban és Közép-Európában az első egyetemek valamivel később, királyi támogatással születtek: Prágában (1347) megalakult az első egyetem, ezt követte Krakkó (1364), Bécs (1365), Heidelberg (1385) és a következő évszázadban még számos új intézmény létesült. Ez az egyetemi világ kozmopolita volt, rengeteg német és németalföldi diák járt a párizsi és más egyetemekre. Az egyetemi végzettséggel rendelkező emberek száma, akár az egyházon belül, akár az egyházon kívül, ebben az időben meglehetősen magas volt. Nemzetközi elit csoportot alkottak. Párizs fénykorában, a tizennegyedik század elején, az egyetemi polgárok száma 3000-5000 lehetett. Európa egyetemet végzett elitjének száma több ezerre tehető. Az egyetemi oktatás célja az volt, hogy a diákok bizonyos alapvetően fontosnak tartott szövegeket megismerjenek, és megtanuljanak ezekről pontosan, precízen gondolkozni. Az egyetemek elsősorban az érvelés gyakorlatát és fejlesztését tűzték ki célul maguk elé. Más szóval, nem nagyon érdekelte őket a modern értelemben vett önálló kutatás, legkevésbé a fizikai kísérletezés (ami nagyon ritka volt) vagy a történelem (ami nem is volt egyetemi tantárgy), hasonlóképp nem foglalkoztak az irodalommal és a szépművészetekkel. A választott tárgyak és módszerek korlátain belül azonban rendkívüli eredményeket értek el. Nemcsak a skolasztikus filozófia értekezéseire gondolunk, hanem arra, hogy az uralkodó osztály tagjainak jelentős részét folyamatosan megtanították a racionális, elemző gondolkodásra.
A modern egyetemekhez hasonlóan, a középkori intézményeket is fakultásokra, karokra osztották. Bár nem volt minden egyetemen, a következő négy fakultáson tanítottak: bölcsészet, teológia, jog és orvostudomány. A bölcsészet karán azok a diákok kaptak alapképzést, akik nem akartak a későbbiekben specializálódni, illetve ezen a karon készültek fel a többi karon folytatandó majdani tanulmányaikra. Éppen ezért az itt folyó oktatás roppant fontos volt. Tanterve eredetileg le¬fedte volna a késő római korból átvett triviumot és quadriviumot (grammatika, logika, retorika, aritmetika, geometria, csillagászat, zene). A tizennegyedik századra azonban két reform a felismerhetetlenségig átalakította ezeket. A nyelvi képzést szinte a nullára csökkentették. A diákoknak természetesen tudniuk kellett latinul, hiszen ezen a nyelven folyt az oktatás, de ez kifejezetten szaknyelv volt, a latin irodalommal egyáltalán nem foglalkoztak. Ugyanakkor a bölcselet tanulmányozása a fakultáson kizárólag Arisztotelész munkáira korlátozódott. Arisztotelész latinra fordított művei a tizenharmadik században rendkívül népszerűek voltak az egyetemi diákság körében. Gyakorlatilag ebből állt a kötelező irodalom. Egy szorgalmas diák tehát alaposan meg ismerte Arisztotelész véleményét a logikáról, lélektanról, a természettudományokról és a metafizikáról. A késő középkori oktatásban Arisztotelész mindent elsöprő fontossággal bírt, egyetlen modern európai író sem érte el ezt a népszerűséget. Ez annak köszönhető, hogy könyvei tökéletesen megfeleltek azoknak a tantárgyaknak, amiket a bölcseleti fakultáson oktattak, annyira, hogy a tizenharmadik századtól a legtöbb más tárgyat törölték is.
Az orvoslás tudománya szintén Arisztotelészen alapult. A leendő orvosok is a szövegeket, és nem az élő vagy holt testeket tanulmányozták, de ezen a karon más könyveket is olvastak: Galenus, Hippokratész és a muzulmán tudósok latinra fordított munkáit. A polgári és kánoni jog természetesen a római császári jogrenden és a pápák dekrétumain alapult. A tudományok királynője azonban a teológia volt. A teológiai fakultás hosszú és kemény tanulást követelt, a diákok rendszerint jóval harminc éves koruk után fejezték be tanulmányaikat. A teológiai doktorátus volt a tudományos élet koronája. Az oktatás alapvetően a Bib¬lia olvasásán és ismeretén alapult. A tizenkettedik században ehhez jött Lombardiai Péter teológiai tankönyve, a Szentenciák. Az alapkönyvek tanulmányozása után a diákot természetesen bevezették a teológiai és szövegmagyarázó irodalomba, olvasták az egyházatyákat, Szent Ágostont, és a kora középkori írókat, Bedát és Anzelmust is, végül azokat a munkákat, amelyeket az egyetem 1200-tól fogva maga írt és adott ki.
A tizennegyedik század elejére megszilárdult a felsőoktatás szerkezete, már megszülettek legjelentősebb írott művei is. 1320 és 1450 között nem sok dolog változott. Többé kevésbé ugyanannak a tantervnek megfelelően képezték az egyházi, és bizonyos értelemben a világi értelmiséget is. Az intézményes rendszer tehát nem változott, az eredeti módon gondolkodó elmék továbbra is azokon a megoldhatatlan filozófiai problémákon őrlődtek, amelyeket ez a rendszer termelt ki. A középkori egyetemi gondolkodás problémái zömmel abból fakadtak, hogy két egymásnak ellentmondó gondolatrendszert, a Bibliát és Arisztotelészt kellett egyetlen rendszerbe illeszteni. Nyilvánvalóan meg lehetett volna azt is tenni, hogy a hit és az értelem absztrakt birodalmaként fogják fel őket, amit vallásfilozófiai gondolkodással kell megközelíteni. De a középkori egyetemeken ez a probléma azért volt akut és állandó gond, mert a bölcseleti és a teológiai karon elfogadottá vált az igazsághoz vezető két eltérő út elmélete.”
(George Holmes: Hierarchia és lázadás. Budapest, Szukits könyvkiadó, 2003. p. 121-124.)

„2. A KISEBB TESTVÉREK MÁSODIK REGULÁJA
1. Az úr nevében kezdődik a kisebb testvérek regulája.
A kisebb testvérek regulája és életmódja abban áll: kövessék a mi Urunk Jézus Krisztus evangéliumát és éljenek engedelmességben, szegénységben és tisztaságban. Ferenc testvér engedelmességet és hódolatot ígér Honorius pápa úrnak és törvényes utódainak, úgyszintén a római Szentegyháznak. A többi testvérek viszont Ferenc testvérnek tartoznak engedelmességgel.
2. Azokról, akik el akarják fogadni ezt az életmódot, és felvételük rendjéről.
Ha valaki el akarja fogadni ezt az életmódot és testvéreinkhez fordul eligazításért, ezek küldjék őt tartományfőnökeikhez, akiknek egyedül áll jogukban új testvéreket felvenni; rajtuk kívül senki másnak nincsen erre joga. A tartományfőnökök pedig szorgalmasan kérdezzék ki a jelentkezőket a katolikus hitből és az Egyház szentségeiről. Ha mindezt hiszik és készek hűségesen megvallani, és egyébként is el vannak tökélve, hogy éltük fogytáig szilárdan kitartanak mellette, ha továbbá nincs feleségük, vagy, ha van, már előbb kolostorba vonult, vagy legalább a megyés püspök engedélyével megtartóztatási fogadalmat tett és különben is olyan korban van, mely kizár minden gyanút, adják eléjük a szent evangélium szavait, hogy ti. menjenek és adják el mindenüket és árukat igyekezzenek a szegények kezére juttatni. Ha ezt nem tudják megtenni, a jóakarattal is be lehet érni. Egyébként a testvérek és elöljáróik ne ártsák bele magukat a jelöltek anyagi ügyeinek intézésébe úgy, hogy azok egészen szabadon, az Úr sugalmazásának megfelelően dönthessenek dolgaikban. Az elöljáróknak azonban, ha mégis hozzájuk fordulnak eligazításért, jogukban áll istenfélő emberekhez utasítani őket, hogy azok tanácsával osszák szét javaikat a szegények között.
Ha ez megtörtént, adják ki nekik a próbaidőre szóló ruhadarabokat, nevezetesen két csuklya nélküli habitust, övet, alsó ruhát és az övig érő novíciusköpenyt (kaparó), feltéve, hogy az elöljáró Isten akaratából nem látja jónak másként intézkedni. A próbaidő leteltével bocsássák őket fogadalomra és ígértessék meg velük, hogy életük végéig megtartják ezt az életmódot és regulát. A pápa úr parancsolata szerint ugyanis soha és semmi körülmények közt nem szabad többé a rendből távozniok. Különben is a szent evangélium szava szerint “senki, aki kezét az ekeszarvára tevén hátra tekint, nem alkalmas az Isten országára.”
Azoknak, akik már fogadalmat tettek, egy habitusuk legyen csuklyával és, ha jónak látják, még egy habitusuk, de csuklya nélkül. Akik szükségét érzik, lábbelit is hordhatnak. És a testvérek mindmegannyian lehetőleg egyszerűen öltözködjenek, és szükség esetén ne restelljék Isten nevében daróccal, vagy más ruhadarabbal foltozgatni ruhájukat. Nyomatékosan intem és figyelmeztetem a testvéreket, hogy ne nézzék le és ne vessék meg azokat az embereket, akiket lágy és színes ruhákba öltözködve látnak, se azokat, akik finom ételekkel és italokkal élnek, hanem inkább ki-ki magát ítélje meg és vesse meg.
3. A Zsolozsmázásról és a böjtről s arról, hogyan kell a testvéreknek a világban járniok.
Az áldozópapok a római Szentegyház szokása szerint végezzék a zsolozsmát psalterium kivételével. Ezokból szabad nekik breviáriumot tartaniok. A laikusok a Matutinum helyett mondjanak huszonnégy, a Laudes helyett öt, a Prima, Tertia, Sexta és Nona helyett külön-külön hét, a vecsernye helyett tizenkét s végül a Completorium helyett hét Miatyánkot. Ezenfelül imádkozzanak a megholtakért.
És böjtöljenek Mindenszentek ünnepétől Karácsonyig. Akik a maguk jószántából megtartják azt a szent böjtöt, mely Vízkereszttel kezdődik és megszakítás nélkül negyven napig tart, s melyet az Úr is megszentelt böjtölésével, áldottak legyenek az Úrtól, de akik nem akarnak rá vállalkozni, nem kötelezhetők rája. A másik nagyböjtöt ellenben, mely húsvéttal ér véget, mindenki tartsa meg. Más időben, a pénteki napok kivételével nem kötelesek böjtölni. Sőt kényszerítő szükség esetén egyáltalában nincsenek testi böjtre kötelezve a testvérek.
Figyelmeztetem, intem és buzdítom testvéreimet a mi Urunk Jézus Krisztusban, hogy mikor a világban járnak, ne civódjanak, se “szóharcot ne folytassanak”, se másokat meg ne ítéljenek; Hanem legyenek szelídek, békességesek, szerények, nyájasok és mindenkihez illő tisztességtudással szóljanak. És ne lovagoljanak, hacsak elháríthatatlan szükség, vagy betegség nem kényszeríti őket. “Ha valamely házba bemennek, először ezt mondják: Békesség e háznak.” És a szent evangélium szerint: “minden ételből ehetnek, amit eléjük adnak”.
4. Hogy pénzt ne fogadjanak el a testvérek.
Szigorúan megparancsolom az összes testvéreknek, hogy pénzt se a maguk, se pedig mások nevében semmiféle címen ne fogadjanak el. A betegek szükségleteiről, úgyszintén a többi testvérek ruházatáról egyedül az elöljárók és az őrök hivatottak gondoskodni. Nekik kell a helyi és időbeli viszonyok, nemkülönben az éghajlati különbségek figyelembevételével a rend lelki barátai útján minden szükséges dolgot előteremteni; azzal a hozzáadással azonban, hogy pénzt, mint mondottuk, semmi szín alatt nem szabad elfogadniok.
5. A dolgozás módjáról.
Azok a testvérek, akiknek az Úr megadta a munkálkodás kegyelmét, dolgozzanak hűségesen és odaadással, de úgy, hogy lelkük ellenségének, a henyélésnek elűzésével együtt ne oltsák ki magukban a szent áhítat és imádság szellemét, melynek végelemzésben minden más földi dolognak alá kell rendelve lennie. Munkájuk ellenértékeként a maguk és testvéreik számára pénz kivételével minden mást elfogadhatnak, ami a test szükségleteinek kielégítésére alkalmas; és ezt mindig alázatosan s Isten szolgáihoz és a szent szegénység követőihöz illő módon tegyék.
6. Hogy a testvérek semmit se mondjanak magukénak; az alamizsnagyűjtésről és a beteg testvérekről.
A testvérek semmit se mondjanak magukénak, se házat, se földet, se más egyebet. És mint “zarándokok és jövevények”, akik szegénységben és alázatosságban szolgálnak e világon az Úrnak, menjenek bizalommal alamizsnát gyűjteni. És ne szégyelljék magukat, mert lám az Úr is szegénnyé lett érettünk a földön. Ez a fölséges szegénységnek legmélyebb értelme, mely benneteket, kedves testvéreimet, a mennyek országának örököseivé s királyaivá avatott, s mely földi kincsekben szegénnyé tett, de ugyanakkor erényekben az égig emelt. Ez legyen a ti osztályrészetek, mely elvezet benneteket az “élők földjére”. Ha ehhez teljes szívből ragaszkodtok, drágalátos testvéreim, a mi Urunk Jézus Krisztus nevéért az égvilágon semmi mást nem kívántok.
És bárhol tartózkodnak, vagy találkoznak a testvérek, egymás iránt mindig meleg családias érzéssel viseltessenek. Az egyik tartózkodás nélkül fedje fel a másik előtt szükségét. Mert ha az anya táplálja és szereti test szerint való fiát, mennyivel inkább kell kinek-kinek szeretnie lélek szerint való testvérét. És, ha valamelyik megbetegszik közülük, a többi testvérek olyan serénységgel forgolódjanak körülötte, mint kívánnák, hogy ő körülöttük is forgolódjanak.
7. A vétkező testvérekre kirovandó penitenciáról.
Ha valamelyik testvér a gonosz lélek incselkedéséből halálos bűnbe esik, olyan vétkek esetében, melyek alól a hozott határozatok értelmében egyedül a tartományfőnöknek áll jogában feloldozni, a bűnös köteles haladék nélkül, amilyen gyorsan csak teheti, hozzájuk fordulni. A tartományfőnökök pedig, ha áldozópapok irgalommal szabjanak rájuk penitenciát, ha pedig nem papok, más, rendbeli pap útján róják ki úgy, ahogyan Isten nevében legjobbnak látják. És nagyon vigyázzanak, hogy más bűne miatt haragra ne gerjedjenek, se fel ne induljanak, mert a harag és felindulás bennük is, meg másokban is gyengíti a szeretetet.
8. A rend egyetemes főnökének megválasztásáról és a pünkösdi káptalanról.
A rend egyeteme köteles a rendtagok közül valakit egyetemes főnökké (minister generalis) és az egész rend szolgájául megválasztani, és neki mindenben szigorúan engedelmeskedni. Ha a generális bármi okból kikapcsolódik az ügyek viteléből, utódját a tartományfőnökök és az őrök válasszák meg a pünkösdi káptalanon, melyen a tartományfőnökök minden körülmények közt kötelesek megjelenni, akárhová hívja össze az egyetemes főnök. A káptalant három évenkint, esetleg hosszabb, vagy rövidebb időközökben tartsák meg, ahogyan a mondott egyetemes főnök jónak látja elrendelni. Ha a tartományfőnökök és őrök összessége valaha úgy látná, hogy a mondott egyetemes főnök nem alkalmas többé a rend szolgálatára és a testvérek közös javának munkálására, a nevezett testvérek, akiket a választás joga megillet, kötelesek az Úr nevében új elöljárót választani. A pünkösdi káptalan szétoszlása után minden tartományfőnöknek és őrnek jogában áll, hogy, ha akarja és jónak látja, az év leforgása alatt őrségének tagjait káptalanra hívja össze.
9. A hitszónokokról.
Egy testvér se merészeljen olyan püspök egyházmegyéjében prédikálni, aki ezt megtiltotta neki. És általában addig senki se merjen a nép előtt fellépni, amíg a rend egyetemes főnöke meg nem vizsgálja, jóváhagyásával el nem látta és a hitszónoki tisztre kifejezett megbízást nem adott neki. Arra is intem és buzdítom testvéreimet, hogy prédikációjukban “legyen jól megrostált és tiszta a beszédük”. Legyenek tekintettel a nép hasznára és épülésére s lehetőleg rövid beszédben hirdessék neki a bűnöket és az erényeket, a büntetést és a dicsőséget. Mert az Úr is rövid beszédben hirdette az igét.
10. A testvérek megfeddéséről és megjobbításáról.
Azok a testvérek, akik a többieknek elöljárói, illetve szolgái, szorgalmasan látogassák és intsék a rendtársakat, alázatosan és szeretettel feddjék meg őket, és semmi olyant ne parancsoljanak nekik, ami lelkiismeretükbe, vagy regulánkba ütközik. Azok a testvérek viszont, akik alá vannak rendelve, tartsák mindig szem előtt, hogy Istenért lemondottak saját akaratukról. Ezért szigorúan megparancsolom nekik, hogy mindabban engedelmeskedjenek elöljáróiknak, aminek megtartását ígérték és ami nem ellenkezik lelkiismeretükkel és regulánkkal.
És ha bárhol úgy látnák és éreznék a testvérek, hogy nem tudják a regula szellemét követni, jogukban áll és kötelességük is azonnal elöljáróikhoz fordulni. Az elöljárók pedig olyan szeretettel és jósággal fogadják őket és olyan nyájasan bánjanak velük, hogy azok úgy merjenek hozzájuk szólni és velük érintkezni, mint az urak szoktak szolgáikkal.
Intem továbbá és buzdítom a testvéreket a mi Urunk Jézus Krisztusban, hogy óvakodjanak minden felfuvalkodottságtól, hiú dicsekvéstől, irigységtől, fösvénységtől, e világ gondjától és aggályoskodásától, megszólástól és zúgolódástól. A tudományokban járatlanok ne törjék magukat utánuk, hanem inkább azon jártassák szüntelenül eszüket, hogy mindennél előbbre való kötelességük az Úr szelleme és szent működése után áhítozni, hozzá mindig tiszta szívvel imádkozni, alázatosságot, az üldözésben és betegségben béketűrést tanúsítani és szeretni azokat, akik üldöznek, dorgálnak és feddenek bennünket. Mert íme az Úr mondja: “Szeressétek ellenségeiteket és imádkozzatok üldözőitekért és rágalmazóitokért”. “Boldogok, akik üldözést szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa”, “Aki pedig állhatatos marad mindvégig, az üdvözül”.
11. Hogy a testvérek ne lépjenek be apácazárdákba.
Szigorúan megtiltom valamennyi testvérnek, hogy asszonyokkal gyanús barátságot tartsanak, vagy tanácskozást folytassanak. És ne lépjenek be apácazárdákba, kivéve azokat, akiknek az apostoli széktől erre külön engedélyük van. És ne legyenek komái se férfiaknak, se nőknek, nehogy ebből botrány támadjon a testvérek között, vagy a testvérekkel kapcsolatban.
12. Azokról, akik a szaracénok vagy más hitetlenek közé mennek.
Ha valamelyik testvér isteni sugallatra a szaracénok, vagy más hitetlenek közé akar menni, kérjen erre engedélyt tartományfőnökétől. A tartományfőnökök pedig senki másnak ne adjanak engedélyt, hanem csak azoknak, akiket alkalmasoknak látnak a küldetésre.
Ezenfelül az engedelmesség nevében megparancsolom az elöljáróknak, hogy a római Szentegyház bíborosai közül kérjenek egyet a pápa úrtól, hogy az kormányzója, védelmezője és javítója legyen a rendnek, s ezen a réven mindenkoron alattvalói és alárendeltjei maradjunk az Anyaszentegyháznak, “állhatatosak a katolikus hitben”, és kövessük a mi Urunk Jézus Krisztus szegénységét, alázatosságát és szent evangéliumát, amire erősen elköteleztük magunkat.
(Isten rabjai, Assisi Szent Ferenc és Jacopone da Todi írásai és versei. Szentendre, Interpopulart Könyvkiadó, 1993.)

Szöveges források

„ […] Nos, úgy látszik, Szolóné volt az ötlet, hogy az adósságok eltörlését “teherlerázásnak” nevezze. Ez volt az első politikai intézkedése, s törvényének szövege a fennálló adósságok eltörlését a teher lerázásának nevezte. Leszögezte azt is, hogy a jövőben az adós saját személyét nem ajánlhatja fel zálogul. […]
16. Politikája nem nyerte meg egyik fél tetszését sem. A gazdagokat magára haragította a záloglevelek érvénytelenítésével, de a szegények is megharagudtak rá, mert reményeik ellenére nem valósította meg a földosztást, s nem tette kötelezővé az egyforma és egyenlő életmódot, miként Lükurgosz. Csakhogy Lükurgosz tizenegyedízig Héraklész leszármazottja volt; sok éven át uralkodott Lakedaimónban, sok barátja, nagy tekintélye és hatalma volt, s jól tudta, hogyan használja fel kapcsolatait reformjai szolgálatában. Lükurgosz szívesebben alkalmazott erőszakot, mint rábeszélést, amire aztán rá is ment a fél szeme. […]
Az athéniak hamarosan mégis belátták reformjai hasznosságát, felhagytak a személyes panaszokkal, közös áldozatot mutattak be, amelyet szeiszakhtheiá-nak, a “terhek lerázásának” neveztek, majd megbízták Szolónt, készítsen új alkotmányt, és szerkesszen törvényeket. A közügyeket nemcsak részben, hanem teljes egészében rábízták: ő állapította meg az arkhónok, a népgyűlés és a hatóságok jogkörét, ő végezte a hivatalok felülvizsgálását, határozta meg a hivatalnokok számát és kötelességeit. Végül tetszése szerint döntötte el, hogy a fennálló rendelkezésekből melyeket szüntet meg, s melyeket hagy érvényben.
17. Mindenekelőtt Drakón törvényeit érvénytelenítette szigorúságuk és a kiszabott büntetések súlyossága miatt, csak a gyilkosságért járó halálbüntetést hagyta meg. A drakóni törvények értelmében halálbüntetéssel sújtották a legcsekélyebb bűncselekményeket is. Így a munkakerülők, a zöldség- és gyümölcstolvajok ugyanolyan büntetést szenvedtek el, mint a templomrablók és a gyilkosok. Később sokszor idézték Démadész bírálatát, hogy Drakón nem tintával, hanem vérrel írta törvényeit. Mikor megkérdezték tőle, miért sújtott halálbüntetéssel oly sok vétséget, Drakón állítólag azt felelte, hogy szerinte a kis bűnök is megérdemlik a halálbüntetést, a nagyobbakra pedig nem talált súlyosabbat.
18. Szolón a korábbi állapotoknak megfelelően meghagyott minden állami hivatalt a vagyonos osztály kezében, de azért részt adott a köznépnek is az államügyek intézésében. Ő vezette be a vagyonbecslést. Az első osztályba azokat sorolta, akiknek évi termése száraz vagy cseppfolyós terményben ötszáz mérő; ezeket nevezte ötszáz mérősöknek. A második osztályba azok kerültek, akik lovat tartanak és termésük háromszáz mérő; ezeket hívta lovagoknak. Ökörfogatúaknak nevezte azokat, akiknek kétszáz mérő a termésük; ezek kerültek a harmadik osztályba. Minden többi polgárt napszámosnak neveztek; ezek nem viselhettek állami hivatalt, de tagjai voltak a népgyűlésnek és az esküdtbíróságoknak. Eleinte ez az intézkedés nem sokat jelentett, de később annál fontosabbnak bizonyult, mert Szolón a legtöbb vitás ügyben az esküdtbíróságra bízta a döntést. Még olyan ügyekben is, amelyekben a hatóságok bíráskodtak, megadta a fellebbezés jogát az esküdtbírósághoz. Mint mondják, az esküdtbíróságok befolyását azzal is növelte, hogy a törvényeket tudatosan homályos és félreérthető módon szövegezte meg. Ha a vitás felek nem tudtak megegyezni a törvény szövege alapján, kénytelenek voltak az esküdtbírósághoz fordulni; a bíróság tagjai döntöttek a törvények értelmezésében.
19. Az Areioszpagoszon, vagyis Arész halmán ülésező tanácsot a volt arkhónokból alakította meg, akiket évenként választottak. A tanácsnak, arkhón lévén, maga Szolón is tagja volt. Mivel pedig látta, hogy a nép még mindig forrong és nyugtalan az adósságok elengedése miatt, egy négyszáz tagból álló második tanácsot is felállított száz-száz taggal a négy phüléből, hogy előzetesen vitassanak meg minden ügyet, ami a népgyűlés elé kerül. Az Areioszpagosz tanácsát az államrend felügyelőjének és a törvények őrének tette meg. Úgy gondolta, ha az állam e két tanácsra mint kettős horgonyra bízza magát, nagyobb nyugalommal élhet. […]
20. Szolón törvényei között van egy különös és váratlan cikkely, amely megfosztja polgárjogaiktól azokat az athéniakat, akik pártviszályok idején egyik fél oldalára sem állnak. Ezzel nyilván azt akarta elérni, hogy senki ne legyen közönyös és érzéketlen a közügyek iránt, ne csupán magánvagyonát akarja biztonságba helyezni, s ne örvendezzen, amiért távol maradt a zavaroktól és nem vett részt hazája szenvedéseiben. Mindenkitől megkövetelte, hogy csatlakozzék a jobb és igazabb ügyhöz, vegyen részt a közös veszélyben, ajánlja fel segítségét, és ne várja ki biztonságban, melyik fél lesz a győztes.
(Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. Szolón)

„8. Lükurgosz második és legforradalmibb politikai reformja a földosztás volt. A vagyoni aránytalanság elképesztő méreteket öltött. Igen sokan teljesen vagyontalanok voltak és az államra szorultak, közben pedig minden vagyon kevesek kezébe került. Lükurgosz el volt rá szánva, hogy a felfuvalkodást éppen úgy megszünteti, mint az irigységet, véget vet a bűnözésnek és a fényűzésnek, elsősorban pedig az állam legrégibb és legnagyobb betegségének, a szegénység és a gazdagság ellentétének. Rábírta tehát polgártársait, hogy minden megművelhető földet nyilvánítsanak köztulajdonnak, és osszák fel újra olyan módon, hogy a teljes egyenlőség és közösség alapján éljenek. A legerényesebb ember legyen egyszersmind a legelső, s ne legyen más különbségtétel, mint az aljasság elítélése és a jó tettekért kijáró dicséret.
Szavait valóra váltotta, s Lakónia többi részén harmincezer parcellát osztott ki a perioikoszoknak, a Spártához tartozó területeken pedig kilencezret, ennyi volt ugyanis a spártai igényjogosultak száma. Egyesek szerint Lükurgosz csak hatezer parcellát osztott ki, majd később Polüdórosz további háromezret. Mások úgy tudják, hogy a kilencezer parcella egyik felét Polüdórosz, másik felét pedig Lükurgosz osztotta szét. Minden parcella akkora volt, hogy hetven mérő árpát teremjen a férj és tizenkét mérőt a feleség részére, ezenfelül pedig ugyanilyen mennyiségű szőlőt és olajbogyót. Lükorgosz úgy gondolkodott, hogy ennyi föld elegendő minden embernek ahhoz, hogy jólétben és egészségesen éljen, másra pedig úgysincs szüksége. Mondják, hogy amikor egyszer aratás utáni időben tért haza egy útjáról, s látta a szép sorjába rakott és egyforma gabonaasztagokat, elmosolyodott, és így szólt: “Lám, egész Lakónia olyan, mint egy családi birtok, melyet most osztottak fel sok testvér között.”
(Plutarkhosz: Párhuzamos életrajzok. Lükurgosz)

„26. Tisztségeket, hivatalokat a törvényes kor elérése előtt is ellátott, egyes újfajta méltóságokat pedig élete végéig viselt. Még huszadik évét sem töltötte be, mikor megszerezte a consuli hatalmat, mégpedig úgy, hogy legióit szinte ellenségként egészen Róma alá vonultatta, és követeket küldve a városba, a hadsereg nevében magának követelte a consulságot. Ez alkalommal a küldöttség vezetője a senatus ingadozását látva, hátravetette köpönyegét, és kardja markolatára mutatva nem habozott a tanács színe előtt kijelenteni: “Majd megteszi ez, ha ti nem teszitek.” Másodszor kilenc év múlva lett consul, harmadszor egy év kihagyásával, majd egymás után tizenegyedszer is elnyerte a consuli hivatalt; bár újból felkínálták neki, többször elutasította a tisztséget, míg végül hosszú - tizenhét évi - idő után tizenkettedszer is elfogadta; két esztendővel később pedig maga kérte tizenharmadszorra is, hogy két fiát, Caiust és Luciust nagykorúságuk alkalmával az állam első tisztségviselőjeként vezethesse a Forumra. A közbülső öt consuli tisztséget, a hatodiktól a tizenegyedikig egész éven át viselte, a többit hol kilenc, hol hat, négy vagy három hónapig, sőt a másodikat mindössze néhány óráig. Mert alig foglalta el a fő helyet január elsején a capitoliumi Juppiter temploma előtt felállított elefántcsont széken, helyettest állítván, hamarosan le is mondott tisztségéről. Nem is Rómában kezdte meg minden esetben consuli hivatalát, így például a negyedik consulságot Asiában, az ötödiket Samos szigetén, a nyolcadikat és kilencediket pedig Tarracóban. […]
28. Kétszer is gondolt a köztársaság visszaállítására: először nyomban Antonius leverése után, mert emlékezett rá, hányszor vetette szemére Antonius: rajta múlik, hogy még mindig nem éledt újjá a régi alkotmány; másodszor pedig hosszan tartó betegsége miatt elkeseredve, mikor a tisztviselőket, sőt a senatust is házába hívatta, és átadta nekik az államháztartás könyveit. De aztán mérlegelve a dolgot, hogy egyrészt magánemberként most már nemigen élhet biztonságban, másrészt nem bízhatja az államot könnyelműen több ember gondjára, megmaradt elhatározásánál, hogy mégis megtartja a hatalmat; nehéz eldönteni, vajon az eredmény volt-e jobb vagy a szándék. Ezt a szándékát gyakran hangoztatta, de azonkívül egyik rendeletében is ilyen szavakkal tett róla bizonyságot: “Engedtessék meg nekem, hogy az államot egészséges és biztos alapokra helyezzem, és azt a jutalmat élvezhessem érte, amit szeretnék: mondják el majd rólam, hogy én teremtettem a legjobb közállapotokat, s ha meghalok, azzal a reménységgel szálljak sírba, hogy az állam alapjai úgy, amint én megvetettem, szilárdan fennmaradnak.” Ezt a kívánságát valóban teljesítette is magának, mindenáron arra törekedve, hogy a dolgok új rendje miatt senki se elégedetlenkedjék. …g
35. A fölösen felduzzasztott létszámú senatus idomtalan, rendezetlen tömeggé vált. Augustus kétszeri selejtezéssel visszaadta régi keretét és fényét. (A senatorok száma ugyanis ezernél is magasabb volt, s akadt közöttük bizony méltatlan ember is; ilyenek Caesar halála után pártfogók kegye vagy saját pénzük révén jutottak be a senatusba. A nép “alvilágiaknak” nevezte őket.) Az első selejtezésnél a senatus határozott, minthogy minden senator egy-egy új tagot maga választott, a másodiknál Augustus és Agrippa döntött; ez alkalommal Augustus állítólag úgy elnökölt, hogy ruhája alatt páncélt viselt, derekán kardot, székét pedig tíz nagyerejű senator-barátja állta körül. Cordus Cremutius azt írja, hogy még a senatorokat is csak egyenként, motozás után bocsátották elébe. Egyeseket rábírt, hogy önként mondjanak le tisztségükről, s ha ezt megtették, továbbra is megengedte, hogy díszruhájukat viseljék, színházban és nyilvános lakomákon a senatorokat megillető díszhelyen üljenek. És hogy e válogatott, érdemes férfiak senatori teendőiket minél ünnepélyesebben és minél kisebb megterheléssel végezhessék, elrendelte, hogy minden senator, mielőtt helyét elfoglalja, tömjént és színbort áldozzon az oltárnál annak az istennek, kinek templomában a senatus éppen ülésezik; továbbá hogy havonta csak kétszer, elsején és tizenharmadikán, illetve tizenötödikén tartsanak senatus-ülést, szeptemberben és októberben pedig elég, ha csak a határozatok meghozatalához szükséges számú, sorshúzás útján kijelölt senator jelenik meg; félévenként bizottságokat szervezett, s ezekkel a senatus elé terjesztendő ügyeket előzetesen megtárgyalta. Nagyobb jelentőségű dolgokban nem a szokásos sorrendben kérte a senatorok szavazatát, hanem úgy, ahogy neki jólesett, mégpedig azért, hogy mindenki úgy figyeljen, mintha nemcsak egyetértenie, hanem véleményét indokolnia is kellene.” (Suetonius: Caesarok élete)

„(2.) Amikor Brutus és Cassius pusztulása után már nem volt köztársasági haderő, Sextus Pompeiust Sicilia mellett leverték, és Lepidus kiforgatása, Antonius öngyilkossága után a Iulius-pártnak is csak Caesar maradt vezérül, s lemondott triumviri címéről, mintha consulként járna el és a nép védelmére beérné a tribunusi joggal, miután a katonaságot ajándékokkal, a népet gabonával, az egész államot a béke édességével lekenyerezte, lassanként magasabbra tört: magához ragadta a senatus, a magistratusok, a törvények jogkörét, s ennek senki sem szegült ellene, hiszen a legderekabbak a háborúkban vagy a proskribálás során elhullottak, a többi előkelő pedig, minél jobban hajlott a szolgaságra, annál nagyobb gazdagsághoz és kitüntetésekhez juthatott, és az új helyzetből hasznot húzva inkább a biztosat és meglevőt, semmint a régit és kockázatosat választotta. Ezt az állapotot a tartományok sem utasították el, a hatalmasok vetélkedései és a tisztviselők kapzsisága miatt gyanús szemmel nézvén a senatus s a nép uralmát, mivel nem nyújtottak hathatós segítséget a törvények, melyeket erőszakkal, megkörnyékezéssel, végül pénzzel meg lehetett kavarni.
(3.) Augustus egyébként uralma támaszául Claudius Marcellust, nővére fiát, egészen fiatal korában pontifexi és aedilis curulisi méltósággal, Marcus Agrippát pedig, aki nem volt ugyan előkelő származású, de jó katona és győzelmében társa, megismételt consulsággal tüntette ki, majd Marcellus halála után vejéül választotta; Tiberius Nerót és Claudius Drusust - mostohafiait - imperatori címmel öregbítette, bár háza népe még akkor is érintetlen volt. Mert az Agrippától született Gaiust és Luciust a Caesarok családjába fogadta, és bár még a gyermektogát sem vetették le, látszólagos vonakodása ellenére forrón óhajtotta, hogy az ifjúság vezéreinek címezzék és consullá jelöljék őket. Amint Agrippa távozott az élők sorából, a hispaniai seregekhez induló Lucius Caesart, valamint az Armeniából hazatérő és sebesülésével bajlódó Gaiust pedig a végzettől siettetett halál, vagy mostohaanyjuk, Livia cselszövése ragadta el, mivel Drusus már korábban elhunyt, s egyedül Nero maradt életben mostohafiai közül, feléje fordult mindenki: fiává, uralkodótársává, a tribunusi hatalom részesévé emelte és sorban valamennyi seregnek bemutatta, anyjának nem - mint addig - titkolt mesterkedésére, hanem nyílt biztatására. Mert az annyira behálózta az öreg Augustust, hogy egyetlen unokáját, Agrippa Postumust Planasia szigetére száműzte, pedig semmi bűnt nem bizonyítottak rá, legfeljebb azt, hogy teljesen faragatlan és oktalanul kérkedik testi erejével. Ám - Herculesre! - Germanicust, Drusus fiát, a nyolc rajnai legio élére állította s örökbe fogadtatta Tiberiusszal, bár Tiberius házában is volt egy ifjú - hogy minél többekre támaszkodhasson.
Háború ebben az időben nem folyt, csak a germánok ellen, az is inkább, hogy lemossák a Quintilius Varusszal ott veszett sereg gyalázatát, semmint a terjeszkedés vágyától hajtva, vagy méltó jutalom reményében. Otthon minden csendes, a hivatalok elnevezése változatlan; az ifjabbak az actiumi győzelem után, de az idősebbek is nagyrészt a polgárháborúk alatt születtek: ugyan hány maradt olyan, aki a köztársaságot láthatta?
(4.) Így hát a közállapotok megváltoztával nyoma sem maradt a régi és érintetlen erkölcsnek: kivetkőzvén az egyenlőségből, mindenki a princeps parancsait leste, egyelőre félelemtől mentesen, míg az életerős Augustus fenn tudta tartani magát, házát és a békét. De miután előrehaladott öregségét testi betegség is súlyosbította, s közeledett a vég és a változás reménye, kevesen voltak, akik - bár hiába - a szabadság áldásait emlegették, többen ijedeztek a háborútól, mások arra vágytak; legtöbben mindenféle híreszteléssel ócsárolták a várható uralkodókat: a szilaj és sérelme miatt felbőszült Agrippa sem koránál, sem tapasztalatlanságánál fogva nem tudna ilyen feladattal megbirkózni; Tiberius Nero érett férfi, híres hadvezér, de benne van a Claudius-családdal vele született ősi gőg, s bár igyekszik visszafojtani, ki-kitör belőle a kegyetlenség sok áruló jele. Kisgyermek korától fogva ott nevelték az uralkodóházban, fiatalon elhalmozták consulságokkal, diadalmenetekkel; még azokban az években is, amelyeket visszavonulás címén, száműzöttként töltött Rhoduson, csak a haragot, színlelést és a titkos gyönyöröket forgatta eszében. Ráadásul ott van mellette anyja, asszonyi nagyravágyásával: egy nőnek s ráadásul még két ifjúnak kell majd szolgálni, kik az államot egyelőre szorongatják, nemsokára meg majd viszályba sodorják.”
(Tacitus Augustusról: Évkönyvek)

„Az isteni Augustus tettei, amelyekkel a földkerekséget a római nép hatalma alá hajtotta, és azoknak a kiadásoknak a jegyzéke, amelyeket az állam és a római nép javára fordított. A Rómában felállított két ércoszlop feliratának másolata. […]
2. Atyám gyilkosainak istentelen tettét törvényes ítélettel megtoroltam: száműztem, majd mikor fegyverrel támadtak az állam ellen, nyílt csatában kétszer is legyőztem őket.
3. Nem egyszer viseletem hadat szárazon és vízen, belső és külső ellenség ellen, az egész fölkerekségen, és győzelmeim után minden kegyelmet kérő polgárnak megkegyelmeztem. Az idegen népeket sem irtottam ki, ha biztonságunk veszélyeztetése nélkül meg lehetett nekik bocsátani, inkább megoltalmaztam. Körülbelül 500 000 római polgár tette le kezembe az esküt. Ezek közül szolgálati éveik leteltével coloniákba telepítettem vagy municipiumainkba visszabocsátottam több mint 300 000-et. Valamennyiük számára földet utaltam ki, vagy katonáskodásuk jutalmául pénzt adtam. Hajót zsákmányoltam hatszázat, a háromevezősorosoknál kisebbeken kívül. […]
Tizenháromszor voltam consul, mikor ezeket írtam, és harminchétszer nyertem el a tribunusi hatalmat.
5. A dictaturát, amelyet a nép és a senatus mind távollétemben, mind jelenlétemben megszavazott, M. Marcellus és L. Arruntius consulsága alatt nem fogadtam el. Nem utasítottam azonban vissza a nagy ínség idején a gabonaellátásról való gondoskodást. Ezt a tisztemet úgy láttam el, hogy az egész polgárságot saját költségemen és gondoskodásommal néhány napon belül megszabadítottam a félelemtől és a fenyegető veszélytől. Az akkor egyszer s mindenkorra felajánlott consulságot szintén nem fogadtam el.
6. M. Vinicius és Q. Lucretius, majd P. Lentulus és Cn. Lentulus, harmadszor pedig Paullus Fabius Maximus és Q. Tubero cosulsága alatt a senatus és a római nép egyetértőleg megbízott azzal, hogy korlátlan hatalom birtokában egyedül legyek a törvények és az erkölcsök felvigyázója, de én egy olyan tisztséget sem fogadtam el, amelyet az ősök szokása ellenére ruháztak rám. Azt, aminek végrehajtására a senatus megkért, tribunusi felhatalmazásom birtokában hajtottam végre. Ebben a hatáskörben magam kértem öt ízben a senatustól hivatali társát, és meg is kaptam. (Feladat: szerepel e a szövegben, hogy császár volt!!)
7. Tíz esztendőn keresztül egyfolytában voltam az államügyek rendbehozatalára szervezett háromtagú bizottság tagja. A senatus feje (princeps senatus) voltam addig a napig, amikor ezeket leírtam, negyven éven keresztül.”
(Res Gestae Divi -Augusti)

Szövegek

„A tatárjárást követő időből igen sok városi kiváltságlevél maradt ránk Bélától, melyek legnagyobb részét az 1242-61-ig terjedő időben bocsátotta ki, a mely időtől kezdve már gyakrabban találkozunk István ifjabb király kiváltságleveleivel. E privilégiumokkal betetéződik a városok eddigi fejlődése s kifejezésre jut bennük az új, honvédelmi szempont. A város alapításnak több módját ismerjük meg ezekből, melyek egy részénél a kiváltságlevélben nem találunk kifejezett célzást a városok új rendeltetésére vonatkozólag. Igen gyakori a tatárjárás előtt kiadott oklevelek átírása, illetve azok elvesztése esetén újnak kiállítása, a mi által gyakran oly községek jutottak városi privilégiumhoz, melyek köztudomás szerint élvezték e jogokat, de arról írásbeli biztosításnak eladdig birtokában nem voltak, vagyis e kiváltságlevél megszerzése által lettek csak jogilag városokká s a régebbi oklevél elpusztulása csak mese. Gyakori a kiemelkedőbb s már a városi léthez közel álló községek kiváltságolása a tatárvész előtt gyakorolt módon. Ezeknél a honvédelmi cél megvolt ugyan, de nem jutott kifejezésre; keletkezésüket tulajdonképpen még az előzetes gazdasági fejlődésnek köszönhetik, a minek gyors betetőzését az új szempont csupán siettette. Kifejezettebben látszik már a honvédelmi cél a községekből minden átmenet nélkül városokká emelt helységek kiváltságolásánál, a mivel rendesen a lakosok valami szolgálatát jutalmazták. Erre legjellemzőbb példa Nyitra városi rangra emelése a tatárjáráskor tanúsított önfeláldozó magatartása jutalmául.” Így emelkedtek fel városi rangra Körmend és Komárom is, de az előbbinél telepítéssel kapcsolatos a várossá fejlődé: Ilyen hirtelen emelkedésben volt részük azoknak a falvaknak melyek valamely város közelében lévén, annak fejlődésével hozzácsatoltattak s az illető város szabadságaiban egyszerre rész sültek. Így kapcsolták Győrhöz a Szent Adalbert városrészt, Zágrábhoz Kobila helységet, Pozsonyhoz Széplakot és Sopronhoz Zuan falut. E csoportba tartozik még Felső-Kassa is és ide sorolhat a bányavárosok, mint a hol a város a virágzó bányatelepekből emeltetett várossá.”
(Hóman Bálint: A magyar városok az Árpádok korában. Máriabesnyő-Gödöllő, Attraktor, 2005.)

“Zsigmond, Isten kegyelméből Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galícia, Kunország és Bulgária királya, brandenburgi őrgróf, a Szent Római Birodalomnak főkamarása, Csehország és Luxemburg örököse, valamennyi, mind jelenleg élő, mind jövendőbeli keresztény hívőnek, kiknek jelen levelünk tudomására fog jutni, üdvöt a mindenek Üdvözítőjében.
1. § A királyi méltóságnak kormányzó fönsége annál éberebb gonddal munkálkodik alattvalóinak megmaradásán és nyugalmán, mennél inkább látja át azt, hogy a közboldogság saját gyarapodására és dicsőségére, a köznyomor pedig saját kárára és megalázására szolgál.
2. § S bizonyára nem lehet dicstelen az a fejedelem, ki mindig alattvalóinak békéjét és biztonságát forgatja eszében, valamint nem lehet derék az, aki mikor tehetné, a jövő bajoknak és veszélyeknek nem veszi elejét.
3. C Ez az oka, hogy országunk minden megyéjéből és kerületéből a követeket és a királyi joghatóságunk alá tartozó városok, mezővárosok és szabad községek küldötteit összehívtuk,
s mindnyájuknak és mindeniküknek kéréseit, kívánságait, előadásait, véleményeit és panaszait meghallgattuk, és pontosan megértettük: országunk főpapjainak, báróinak és tekintélyesebb előkelőinek, valamint ama követeknek tanácsára az e részben történt érett megbeszélés után az egész ország java és békességes állapota kedvéért s annak nyilvánvaló hasznára végeztük, határoztuk és rendeltük, hogy néhány városokat védfalakkal kell körülvenni, némely szabad községeket vagy mezővárosokat a városok rangjára kell emelni, némely, inkább visszaélésnek látszó szokást el kell törölni, másokat mérsékelni kell és meg kell javítani, némelyeket újonnan is meg kell állapítani, mint alább következik.
4. 5 Es erre az elhatározásra főképpen annak az egy dolognak a megfontolása indította akaratunkat, hogy ez az ország az elmúlt időkben, amint ezt a magyarok krónikáiban olvashatjuk, különböző csapások következtében, melyeket néha a besenyők, máskor a tatárok, olykor más pogányok, legutóbb pedig a törökök mértek rá, gyakran siralmas pusztításokat, a népnek igen sanyarú elhurcolását s egyáltalán számtalan, borzalom nélkül elő nem sorolható és felbecsülhetetlen károkat volt kénytelen elszenvedni egyes-egyedül azért, mert kőfalakkal ellátott városok vagy egyéb várépítmények hiánya és fogyatékossága miatt nem voltak oly erődített helyei, ahol az emberek vagyonukkal elzárkózhattak és meghúzódhattak volna, sőt ellenkezőleg, mindenük a szabadban prédára volt kitéve az ellenségnek.

1. Hogy a folyó és a szilárd testek mértékét az egész országban Buda város mértékéhez kell alkalmazni Először is engedve némely alattvalóink kérésének, az alább kijelentett szabadságokat állapítottuk meg.
1. 5 Hogy a fonttal, mérleggel, öllel való mérés, a bornak, gabonának kimérése s általában minden megmérhető és mázsálható dolgoknak kimérése és megmázsálása minden városban, mezővárosban, várakban, falvakban, mind a mieinkben, mind bárki máséban s egyáltalán országunk határain belül mindenütt Buda városunk mértéke szerint történjék.
2. 5 Kivévén a dézsmamértéket és hegyadót (köznyelven hegyvám, németül Bergrecht), valamint a papok és egyházi férfiak haszonvételeit, béreit, telkeit és jövedelmeit, melyekre nézve rendeljük, hogy a maguk állapotában és minőségében, mennyiségében és értékében maradjanak meg.
3. 5 Hogy pedig valaki ezzel ellenkezően merne cselekedni, az a megmázsált vagy kimért dolognak elvesztésével fog bűnhődni, és egy részének a kiméréséért vagy lemázsálásáért a kimérésre vagy lemázsálásra szánt dolgot egészen elveszíti.

2. Milyen módon szabad az idegen kereskedőknek az országon belül posztót árulni
Elrendeltük azonkívül, hogy idegen kereskedőknek bármely városban posztót levágni és rőfönkint eladni, sőt, egyszerre hat végnél kevesebbet eladni semmikor, még vasárnapokon se legyen szabad, ha ugyanazoknak a kereskedőknek van hat vagy ennél több darab posztójuk.
1. 5 Ha pedig hatnál kevesebbjük van, álljon jogukban és szabadságukban azokat egészben eladni vagy elcserélni.
2. 5 Hogyha másként mernének cselekedni, minden véget, melyet jelen rendelet ellenére eladtak, elidegenítettek vagy elcseréltek, valamint a netalán azokért fizetett pénzt is el kell tőlük venni.

5. Kinek áll jogában a gonosztevők megbüntetése?
Azután: valamint országunknak régi szokását, melyet eddigelé megdicsőült királyi elődeink és mi is megtartottunk, a nádor, a megyei ispánok és más, bárói tisztséget vagy méltóságot viselők a gyűlésekben és köztörvényszéken bármely tolvajt, rablót, illetve egyéb ott levelesített és kiszolgáltatott gonosztevőt elítélni, elmarasztalni, megbüntetni és levelesí-:eni szoktak.
1. § És ezenfelül, amint a nemeseknek is a nekik szokás szerint megadott különös királyi kegyelemnél fogva, szabadságukban állott birtokaikon a bűntetteken vagy vétségeken kapott gonosztevőket mint bűnösöket elmarasztalni és megbüntetni.
2. § Így mi is jónak láttuk egyébként a béke fenntartásának és a városok, falvak nagyobb nyugalmának, utak biztonságának, az utazók javának érdekében s a gonosztevők bűnös hajlamának kiirtása céljából jelen rendeletünkkel megállapítani, hogy minden városnak és
szabad községnek vagy azok bíráinak és esküdtjeinek teljes szabadságában és jogában álljon az efféle gonosztevőket, akik az ő területükön bűntényeket visznek véghez, elmarasztalni és kellő büntetés alá vetni (amint ezt a nemesek is királyi kegyelemnél és engedélynél fogva megtehetik), kivéve, ha a vétkesek vagy büntetésre méltók a királyi felségtől az ügyben kegyelmet nyertek, amellyel nekik megbocsátott.
3. 5 Ha pedig a nádor, az ispánok és mások, akik bárói tisztet viselnek, valamint a városok rektorai az ilyen kiszolgáltatott gonosztevőket el nem foghatnák és meg nem büntethetnék, mindazonáltal bűnösöknek ítélve, levelesítenék: ebben az esetben azok, akik az ilyen gonosztevőket levelesítették, ezeket országunk összes bíráinak és igazságszolgáltatóinak tartoznak bejelenteni és bűntetteik leírását tartalmazó leveliiket közzé tenni.
4. § S miután az ilyen levél a bírák, igazságszolgáltatók és a városok rektorainak a kezéhez jutott, joguk és hatalmuk, sőt, kötelességük leszen ezeket a gonosztevőket, ha saját területükön és határaikon belül megkapják, letartóztatni, elfogni és bűnösségükhöz képest méltó büntetéssel sújtani, kínpadra húzni, kivéve mindig azt az esetet, amidőn a királyi felség nekik kegyelem útján megbocsátott.
5. 5 Aki a fent említett bírák,- igazságszolgáltatók vagy rektorok közül a kezére került gonosztevőket megbüntetni átallaná, az tudja meg, hogy kétségkívül a mi felségünk legsúlyosabb neheztelését fogja magára vonni, és hogy felségünk az ebből származó vétség minőségéhez képest elengedhetetlenül fogja megbüntetni.
6. § S ama gonosztevőket egyáltalán segíteni, pártolni vagy valamiképpen védelmezni ne merje senki, az előbb mondott büntetés terhe alatt.

6. A jobbágyok szabad költözésének megengedése
Elrendeltük ezenkívül, hogy jövendőre, jelen levelünk erejénél fogva, a mi királyi polgáraink, hospeseink vagy jobbágyaink, a mi városainkból, falvainkból, mezővárosainkból és szabad községeinkből, váraink területéről az egyházak, nemesek és más rendű emberek birtokaira és megfordítva, az egyházak, nemesek és más rendű emberek jobbágyai, a mi előbb nevezett birtokainkra és váraink területére, általában a szabad sorsú emberek megannyian a nemesek birtokairól az egyházak birtokaira és az egyházak birtokairól a nemesek birtokaira az egymást örökre követő minden időkben teljesen szabadon és biztonságban átköltözködhetnek, hogy ott megtelepedjenek.”
1. 5 A jelen levelünkben világosan kifejezett ama mérséklő korlátozással, hogyha bármely jobbágynak az ura a maga bírságait, melyekben jobbágya valamikor el lett marasztalva, egy hónap tartama alatt rajta be nem hajtotta, az ilyen bírságokat a mondott hónap elteltével fel nem veheti, és azt a jobbágyot vissza nem tarthatja, hanem az a jobbágy az előadott módon, károsodás nélkül, ott telepedjék le, ahol neki inkább tetszik.
2. C A Dráva folyón túl lakó jobbágyoknak azonban e szabad költözködés jogát nem adjuk meg, sőt, inkább elrendeltük, hogy az ő régi szokásaik mellett maradjanak meg.

7. Senkit sem lehet letartóztatni, mielőtt bírája elé idézték volna
Elhatároztuk és rendeltük azonfelül, hogy bármely rendű és sorsú személynek vagy embernek adóssága, bűne, vétke vagy gonosztette alkalmából a főpapok, bárók, előkelők, nemesek vagy bármely más rangú, rendű, állapotú és sorsú országlakosaink és alattvalóink közül senki se merje vagy kísértse meg azt a várost, mezővárost vagy falut, ahol az ilyen adós, bűnös vagy vétkes, vagy gonosztevő tartózkodni szokott, a polgárokat vagy a városiakat, vagy a falusiakat letartóztatni, elfogni vagy bármi módon háborgatni.
1. C Hanem akinek az ilyen ellenében valami keresete van, az az ő rendes bírája előtt foganatosítsa azt, amint ez ilyen esetekben országunk törvénye szerint az elmúlt időkben is történni szokott úgy, hogy az ártatlanok a bűnösökért ne lakoljanak.
8. A sértettek és kárvallottfelek először az illető hely bírájától kérjenek az erőszakoskodó ellenében ítéletet Elhatároztuk és rendeltük azt is, hogy mint országunk régi szokása kívánja, ha valamelyik földesúr falujában vagy birtokán valakin, legyen az bármely rendű és rangú, akár egyházi, kár világi ember, valamely jogtalanság, kár vagy sérelem esnék: az ilyen sértettnek vagy kárt szenvedettnek mindenek előtt annak a birtoknak urához vagy bírájához kell fordulnia, és attól köteles igazságot kérni.
1. 5 Es ha ez az úr vagy bíró vonakodnék neki igazságot szolgáltatni, a megyei ispánhoz fellebbezhessen.
2. 5 Es ha az ispán is elhanyagolná vagy megtagadná az igazságszolgáltatást, a mi királyi felségünkhöz is fellebbezhessen.
3. 5 Azonképpen most is meghagyjuk, hogy ha valaki, bármilyen rendű és állású legyen is, valamely személynek, akár országlakosnak, akár kívülállónak, városaink, mezővárosaink vagy ,szabad községeink valamelyikének valami jogtalanságot, sérelmet vagy kárt okozott vagy tett, akkor az ilyen sértettnek vagy megkárosított embernek mindenekelőtt annak a városnak a bírája előtt kell a maga igazságát keresnie.
4. 5 Es ha annak a városnak a bírája és esküdtjei a köteles igazságszolgáltatást részére megtagadnákvagy halogatnák, akkor a sértettnek vagy kárt szenvedettnek jogában és szabadságában áll a maga ügyét tárnokmesterünk elé vinni.
5. § Ha aztán az efféle panasz tárgyában [tárnokmesterünk] is átallana igazságot szolgáltatni, akkor az említett sértettnek vagy kárt szenvedettnek szabad legyen ügyét a tárnokmester bíráskodásinak elkerülésével felségünk elé vinni, és mi bárkinek teljes igazságot fogunk szolgáltatni, aminthogy ezt tenni királyi uralkodói tisztünkből folyó kötelességünk.
6. § Ha valamelyik ilyen sértett vagy károsult fél ezt a rendet meg nem tartva önhatalmú-lag merne bosszút állani, és magának elégtételt szerezni: jelen rendeletünknek ilyen áthágásait hatalmaskodásért marasztalják el; mert senkinek sem szabad az igazságszolgáltatás kérésének mellőzésével önhatalmúlag bosszút állani.

9. A kilencedet és tizedet a hiteleshelynél letétbe helyezett pénzből az elmarasztalt vagy az a fél tartozik megfizetni, aki a letétre okot szolgáltatott.
Elrendeltük azt is, hogy mindazokban az ügyekben és perekben, amelyekben bármely pernek bírái a pernyertes féltől kilencedet és tizedet szoktak kapni, ezt a per bíráinak nem a pernyertes féltől, hanem attól kell követelnök és behajtaniok, akit abban a perben elmarasztalnak.
1. § Mert nem méltányos, hogy az igaztalanokért az igaz bűnhődjék és károsodjék vagyonában.

10. A polgárok és a városok egyes lakosai a királynak adót fizetni tartoznak
Elhatároztuk azt is, hogy amint minden polgár, úgy bármely városunk lakosai is különbség nélkül kötelesek lesznek ezentúl a mi királyi collectáinkat és adóinkat arányos részben megfizetni (ellent nem állván bármely kiváltságaiktól, melyeket nekik eddig adtunk, vagy ezután. mi és utódaink adni fogunk, s meg nem engedvén, hogy ezek nekik az előrebocsátottak tekintetében valamit használjanak) és ama polgárainkkal együtt adózni.
1. § Ha pedig mi, vagy utódaink, valamely polgárunkat történetesen felszabadítanónk és elmentenőnk, akkor abban az esetben is mi, és említett utódjaink, tartozunk és kötelesek leszünk azt, amivel a felmentett polgároknak az adókhoz járulniok kellene, a városi közösség számadásából levonni és saját számadásunk terhére elfogadni.

11. Az országban lakó kereskedők oda vihetik áruikat, ahová akarják ahová nekik tetszik Továbbá, ámbár köztudomású, hogy budai polgáraink egyéb szabadságaik között eddig annak a kiváltságnak is birtokában és élvezetében voltak, amelyet elődeink adtak nekik és mi megerősítettünk, hogy tudniillik minden, mind az országban lakó, mind a külföldi kereskedőnek, az ő összes és bármilyen árucikkeit, eladásra és elcserélésre szánt holmiját, mina lefelé jövén, mind felfelé menvén, a budai polgárok körében kellett leraknia, és a lerakottakat ott eladnia és elcserélnie, és innen másvalahova vinniök vagy szállítaniok szabad nem volt, ami szokásossá is vált.
1. § Mindamellett, mivel minden királyi városunknak, mezővárosunknak és szabad községünknek imént tartott általános gyűlésén, az e tárgyban folyt tanácskozás után, országunk, országlakosaink és kiváltképpen polgáraink meg kereskedőink jövedelmének gyarapítása és helyzetének emelése, valamint a közjó érdekében, nehogy egy város haszna vagy gyarapodása miatt országunk egész közössége szenvedjen kárt és rövidséget, s érezzen ártalmas veszteséget, jónak láttuk és elhatároztuk, hogy a kereskedők, akik tudniillik országlakosaink, mindannyian együtt és egyenkint, országunkból kimenvén vagy országunkban tartózkodván, összes és bárminemű árucikkeit, eladó és elcserélni való portékájukat egész országunkon keresztül és országinkon kívül akárhová, akárhányszor és akármikor egészen szabadon és teljes biztonsággal vihessék, és a lerakottakat eladhassák, elcserélhessék, onnan elszállíthassák, elhordhassák, és azokkal akaratuk s tetszésük szerint rendelkezhessenek.
2. § Ellent nem állván nevezett budai polgárainknak, az áruk említett lerakása tárgyában bármi módon adott és engedélyezett bármiféle szabadságokat és kiváltságokat az előrebocsátottak tekintetében határozott szándékkal visszavonjuk.
3. § Kivéve a külföldieket, akiknek kötelességük az előbb mondottakban a régi szokást megtartani.

12. A szabad városoktól a tárnokmesterhez innen, ha szükséges, a király személyes jelenléte elé kell fellebbezni
Ezenfelül, ha azoknak a városoknak a polgárai, melyeket újonnan létesítettünk, és amelyeket más városok szabadságaival láttunk el, bíráik és esküdtjeik ítéletében és határozatában meg¬nyugodni nem akarnának, megannyian ahhoz a városhoz, amelynek szabadságával élnek vagy tárnokmesterünkhöz fellebbezhetnek.
1. § Úgy azonban, hogy miután a tárnokmesterhez fordultak, a bírákhoz és esküdtekhez többé vissza ne térhessenek, és más valakihez se fellebbezhessenek semmiképpen, kivévén, ha szükséges volna, a mi személyes jelenlétünkhöz.

13. Milyenek legyenek az ajándékok, melyekkel a szabad városok a királynak és tisztjeinek tartoznak?
Nemkülönben szabályképpen elrendeltük, hogy országunk területén és határain belül levő bármely királyi városunk polgárai és hospesei azokat az ajándékokat vagy adományokat, melyekkel felségünknek újévi ajándékok címén tartoznak, minden új esztendőben úgy és aion a módon lesznek kötelesek felségünk részére megadni és átszolgáltatni, amint velük nemrégen megegyeztünk, és amiképpen az városaink, mezővárosaink és szabad községeink okleveleiben, melyeket nekik adtunk, a többi szabadságok között világosan ki van fejezve.
1. § Ezenkívül ajtónállómesterünknek, a kitűzött időben hat forintot és nem többet kell adniok, és évenkint a nekünk járó ajándékkal együttesen fizetniök.
2. § Ha és amikor pedig a király vagy királyné őfelsége országunk valamelyik városába, :mezővárosába vagy szabad községébe találna menni, ekkor annak a helynek a polgárai és hospesei, amelybe menni fogunk, a mi felségünknek és a királyné őfelségének egy ebédre és egy vacsorára alkalmas élelmiszereket tartoznak kellő bőségben adni és szolgáltatni, ha ott ebédelni és vacsorálni is akarnánk; vagy pedig egyedül ebédet vagy vacsorát, ha történetesen csakis egyszer étkeznénk ott.
3. § A lovászmesternek pedig azok a városok, melyeken esetleg mi vagy a felséges királyné tutaznánk, vagyis inkább az illető városnak bárminemű mesteremberei egy-egy kézművet tartoznak adni és szolgáltatni, de csak egyszer egy esztendőben, bármikor találnánk is ott átutazni, és csakis a lovászmesternek, nem pedig másnak; úgymint: minden szűcs egy ködmönt, minden nyereggyártó egy zablát és így tovább.
4. § Kivéve egyes-egyedül azokat a városokat, melyek régi szokásnál fogva a most említettekre nincsenek kötelezve.
5. § A többi királyi és királynői tisztviselőknek pedig, tudniillik a pohárnok- és asztalnokmestereknek, sáfároknak, ajtóőröknek, szakácsoknak és másnak, akárkinek, semmit sem kell adniok vagy fizetniök.

14. Egyházi bírák világi és világiak egyházi perekbe ne ítéljenek, és azokat el ne bírálják
A régtől fogva dívó módhoz és szokáshoz képest elrendeltük azt is, hogy a főpapok és bármely egyházi férfiak ne ítélkezhessenek és határozhassanak oly perekben, melyeket országlakosaink egymás között indítottak vagy ennekutána fognak bármi módon és bárhol egymás közt indítani és támasztani, mert azok a világi bíróság elé tartoznak.
1. § És megfordítva: a báróknak, megyei ispánoknak és országunk más nemeseinek, úgyszintén a polgároknak és hospeseknek nem kell s nem is szabad az egyházi bíróságra tartozó ügyeket, pereket és peres kérdéseket megvizsgálni, s azokban ítélni.
2. § És ha egyfelől az egyházi férfiak, másfelől pedig az előbb érintett világi bírák között az előttük folyó ügyekben ezeknek a bírósága iránt, hogy tudniillik kit illet azokban a bíráskodás, egyenetlenség vagy vita támadt volna, akkor a felek az efféle vitás ügyet vagy ügyeket eldöntés végett a mi személyes jelenlétünk elébe tartoznak vinni, oda, ahol Isten vezetésével éppen akkor a főpapokkal és bárókkal tartózkodni fogunk, ahol végzést hozván, meg fogjuk állapítani, hogy a kérdéses ügyek melyik félnek a bíróságát vagy törvényszékét illeti, és melyekre tartoznak.

15. Hogy arany és egyéb érceket kivinni tilos, és hogy a kereskedők portékáit a királyi harmincadosok vizsgáják meg és puhatolják ki
Ezenfelül, valamint régen is, királyi rendeletek az aranynak és ezüstnek, a réznek és más érceknek országunkból való kivitelét megtiltották, úgy a városok, mezővárosok és szabad községek részéről ez idő szerint kiadott egyéb határozatok között elrendeljük és megállapítjuk, hogy mindenik városban, mezővárosban és szabad községben válasszanak a bírák és :polgárok két alkalmas esküdt polgárt, kiknek kötelességük lesz mindenféle árucsomag, edény és egyéb bekötözni való teher bekötözésénél és begöngyölítésénél jelen lenni, azokat meg
más csereberélő se merje az ő árucsomagjait és egyéb terheit bekötözni és begöngyölíteni.
1. § Ezeket a csomagokat és terheket annak a két polgárnak saját pecsétjük ráillesztésével kell megjelölnie és biztosítania.
2. § Ha ez ellen cselekednének, akkor az illetők azokat a csomagokat vagy árukat, melyeket a választott polgárok az előbb írt módon meg nem vizsgáltak és meg nem pecsételtek, veszítsék el egészen, és szálljanak azok egészen a mi királyi kincstárunkra.
3. § Abban az esetben, ha azután, hogy az ekképpen begöngyölt és megjelölt csomagokat és bármely egyéb terheket harmincadhelyeinkre vitték és szállították, a mi harmincadosaink vagy azok tisztjei az ilyen megpecsételésnek nem akarnának hitelt adni, hanem az efféle csomagokat kibontani kívánnák: akkor ha azokat a csomagokat és terheket nagy terhes, közönségesen „mázsá”-nak nevezett szekereken szállították, annak a szekérnek a rúdjára egy márka aranyat vagy hatvannégy forintot, vagy ekkora értékű pénzt; ha pedig az a szekér közepes, mérsékelt nagyságú vagy kicsiny lenne, akkor fél márkát vagy azzal egyenértékű forintokat, avagy pénzt kell rátenni, és ezután bonthassák fel és vizsgálhassák meg azokat a csomagokat és terheket.
4. § Ha az ilyen csomagokban vagy teherkötésekben aranyat, ezüstöt vagy más tilalmas dolgokat nem találnának, akkor a harmincados a rúdra tett márkát vagy pénzt veszítse el, mely a portéka gazdáját vagy a kereskedőt fogja megilletni.
5. § Ha pedig abban a szekérben aranyat, ezüstöt vagy valamely tilalmas portékát találná¬nak vagy kapnának, ekkor nemcsak ezt a tilalom alatt álló portékát, hanem a szekéren és csomagban levő és azokban elhelyezett összes egyéb dolgot és javakat is az említett márkával vagy pénzekkel együtt a harmincadosok vagy tisztjeik vegyék el és foglalják le.

16. Azok büntetése, akik külföldi vagy idegen kereskedők portékáit saját portékáik gyanánt maguknál tartják és árulják
Megállapítottuk és megfontolás után elrendeltük azt is, hogy sem kereskedő, sem országunk bármely más rendű, rangú és sorsú lakója se merészelje valamiképpen idegeneknek vagy külföldieknek árucikkeit és bármely eladó vagy cserére bocsátandó javait, amint ezt eddig némelyek ravaszságból tenni szokták, saját portékái és árucikkei gyanánt fogadni, átvenni, magánál tartani, megőrizni, elárusítani, elcserélni, vagy irántuk bármi módon intézkedni, sem az idegenekkel társulást kötni, létesíteni, felállítani, rendezni s állandósítani abból a célból és okból, hogy ilyen társulás cége alatt az előbbieket szabadon véghez vigye, és a mi mondott rendeletünk ellen semmiképpen sem szabad cselekednie.
1. § Azokra nézve pedig, kik ez ellen cselekszenek, rendeljük, hogy azokat az árukat és javakat,-amelyeket jelen rendeletünk megvetésével ilyen alattomos összejátszással országunkba hoztak, eladtak, elcseréltek és eladni, elcserélni akarnak, a mi királyi kincstárunk javára nyom¬ban elengedhetetlenül elveszítsék, és személyüket illetőleg a felségünk tetszése szerint meg¬állapítandó büntetéssel lakoljanak.

17. Hogy harmincadot mind az országból kivitt, mindaz abba behozott áruk után kell fizetni
Ezenkívül, minthogy bizonyos, igaz és egyszerű okoktól vezérelve a közösség hasznára és egész országunk megmaradására, amelynek érdekében elődeink, Magyarország királyai, az elmúlt időkben is sok törvény alkotásáról és sok szokás behozataláról gondoskodtak, a főpapokkal, bárókkal és országunk tekintélyesebb előkelőivel nemrégiben elhatároztuk, hogy minden ke¬reskedő, kalmár és egyéb bármily állású és állapotú ember, kik az ország határain túlra visznek és szállítanak portékát vagy árukat és eladó dolgokat, ezek után éppen úgy kötelesek a harmincadrészt megűzetni és kiszolgáltatni, mint azok után, melyeket az országba behoznak.

Szövegek

“Ford egy cikkében, amely 1929 nyarán egy népszerű magazinban jelent meg, a „the comfortable age” nevet adta annak a kornak, amelyben Amerika ma él. Az ő fogalma a haladásról a kényelemnek már meggyökeresedett formái, a kis ember birtokában lévő autó, rádió, gramofon és jégszekrény mellett: az egységes konyha, a közös konyha, a villamos központi fűtés, a központi hűtő
berendezés városok [városi házak] számára, valamint kaucsukból készülő utcák az egész országban. A komfort, e korszak bálványa, a kényelmes élet mindenki
számára hozzáférhetővé válik. [...] A mai amerikai embernek gondolatvilágában a széles alsó néptömegek általános jóléte, fokozódó jóléte csaknem vallásos erővel jelentkezik… szinte mint a túlvilág gondolata. Isten Amerikát az ő szigorú erkölcsű életmódjáért megjutalmazta, prosperitása alaposan megérdemelt.
A lelkész, aki a vasárnapi prédikáció előtt azokat a fiatalembereket, akik kis tányérokkal gyűjteni indulnak [...] lehunyt szemekkel és felemelt karral megáldja,
hangsúlyozza, hogy Amerika egyháza teremtette a prosperitást – a gyűjtés eredményét tehát jogos, habár csupán csekély ellenszolgáltatásnak kell felfogni! Ezzel az összeköttetés a földöntúli és a földi lét között megteremtetett. [...]
Az átlagos amerikai ember elképzelése szerint alapjában véve a demokrácia elve hozta ezt az áldást, melynek ő a föld összes népei előtt részesévé lett.
Mily gyakran hallottam Amerikában, hogy Németország igazságos büntetését bűneiért („for her sins”) szenvedte el (a háború előkészítésének bűne, Belgium). Az amerikaiak a megalázott, háború utáni Európát egyidejűleg megvetik és szánják. [...] Azokat a kölcsönöket, amelyeket Európa Amerikától kap, kegyes ajándékoknak tekintik, s hivatásuk az, hogy Európát a helyes útra tereljék, és minthogy [e kölcsönök] munkává formálódnak át, az amerikai ember szemében dicséretesnek és Isten előtt tetszőnek látszik, hogy amit ő kamatban visszakap, az nemcsak saját etikai fölényének gyümölcse, hanem bizonyság arra, hogy az amerikai vallásosság felfogása szerint a magvat, amely a világ nemesítő nevelésére szolgál, nem hintette el hasztalanul. Ama nagy amerikai pénzemberek és politikusok nevei, akik ma Európa sorsáról döntenek, a metodisták, a baptisták és az unitáriusok egyházi könyveiben a legelső helyen találhatók.
A társalgás legkedveltebb témája vitán kívül az italtilalom. Az amerikai ember legkedveltebb foglalkozása kétségkívül a prohibíció13 kijátszása. Az amerikai, e nagy gyermek, semminek nem örül oly betyáros módon, mintha fitytyet hányhat a törvénynek, és ez legkönnyebben olykép történik, hogy alkoholt vesz magához, még ha az italtilalom előtt nem sokat törődött is az alkohollal. A lapos üveg a hátsó zsebben a jelen pillanatot dominálja. Az alkoholcsempész a legjelentékenyebb polgártársak egyike. A szédítő tökéletességre fejlődő tudo¬mányok egyike az otthon főzött sör és az otthon égetett pálinka kémiája.
(Az amerikai életformáról az 1920-as években)
Forrás: Holitscher Artur: A viszontlátott Amerika. Az USA átalakulása. Munkács, 1931. 48-50.

„E fejezet óhatatlanul borúlátó lesz. A békeszerződés nem tartalmaz semmiféle rendelkezést Európa gazdasági újjáépítésére – semmit, ami a legyőzött központi hatalmakat jó szomszédokká tenné, semmit, ami stabilizálná Európa új államait, semmit, ami helyreállítaná Oroszországot. De nem mozdítja elő semmiféle formában a szövetségesek közötti gazdasági szolidaritást szolgáló megegyezést sem. Párizsban nem állapodtak meg semmiben Franciaország és Olaszország szétzilált pénzügyi helyzetének helyreállítását illetően, sem abban, hogy hódosítsák az Óvilág és az Újvilág rendszereit.
A Négyek Tanácsa nem fordított figyelmet ezekre a kérdésekre, mert más problémák kötötték le a figyelmét: Clemenceau-t az foglalkoztatta, miként lehetne szétzúzni az ellenség gazdasági életét, Lloyd George-ot az, hogy olyan egyezményt érjen el és vihessen haza, ami legalább egy hétig kiállja a próbát, az elnököt pedig az, hogy semmi olyat nem tegyen, ami ne lenne igazságos vagy jogos. Sajátos tény, hogy a szemünk láttára éhező és felbomló Európa gazdasági problémája volt az egyetlen kérdés, ami iránt nem lehetet fölkelteni a Négyek érdeklődését. A gazdasági kérdések közül leginkább a jóvátétel foglalkoztatta őket, és ezt teológiai, politikai, választási fogási problémaként és minden más elképzelhető szempont szerint oldották meg, csak azon államok gazdasági jövőjét hagyták figyelmen kívül, amelyek sorsával foglalkoztak. […]
A rendelkezésünkre álló tényszerű adatok talán nem sokkal egészíthetik ki a hanyatlásáról rajzolt általános képet. Emlékeztetni kívánom azonban az olvasót néhány adatra. Becslések szerint Európa széntermelése egészében véve 30 százalékkal csökkent, márpedig Európa iparának nagy része, közlekedési és szállítóhálózata teljes egészében a szénre épül. Míg a háború előtt Németország megtermelte a lakosai által elfogyasztott élelmiszer 85 százalékát, a talaj termőképessége ma 40 százalékkal, az állatállomány felhasználhatósága 55 százalékkal csökkent. A korábban nagy exportálható többlettel rendelkező európai országok közül Oroszország – részint összeroppant szállítóhálózata, részint összeuzsugorodott termelése következtében – maga is éhínség elébe néz. Magyarországot, eltekintve más nehézségektől, a románok nyomban az aratás után kifosztották. Ausztria még a naptári év vége előtt föléli egész 1919. évi termését. A fenti számok szinte túlságosan is döbbenetesek, egyszerűen képtelen vagyunk felfogni őket – ha nem tükröznének ennyire kétségbeejtő helyzetet, talán hihetőbbek lennének.”
(John Maynard Keynes: A békeszerződés gazdasági következményei. Budapest, Európa, 2000. p. 209-214.)

„Németország mint központi pillér köré csoportosult az európai gazdasági rendszer több tényezője; nagyrészt Németország jólététől és vállalkozó szellemétől függött a kontinens többi részének a jóléte. Németország egyre gyorsuló növekedési üteme piacot biztosított a szomszédos országok számára, s ennek fejében a német kereskedő vállalata olcsó áron ellátta őket legfőbb szükségleteikkel.
A Németország és szomszédai kölcsönös gazdasági függőségére vonatkozó statisztikák lenyűgözőek. Németország volt Oroszország, Norvégia, Hollandia, Belgium, Svájc, Olaszország és Ausztria-Magyarország legjobb vevője, Nagy-Britannia, Svédország és Dánia második és Franciaország harmadik legjobb vevője. Ugyanakkor a legjelentősebb szállítója volt Oroszországnak, Norvégiának, Svédországnak, Dániának, Hollandiának, Svájcnak, Olaszországnak, Ausztria-Magyarországnak, Romániának és Bulgáriának, s a második helyen állt Nagy-Britannia, Belgium és Franciaország szállítói listáján. […]
Németország nemcsak kereskedelmet bonyolított le ezekkel az országokkal, de néhányuk esetében a fejlődésükhöz szükséges tőke jelentős részét is a rendelkezésükre bocsátotta. Németország háború előtti , összesen mintegy 6 250 000 000 dollárra rúgó külföldi befektetéseiből közel 2,5 milliárd dollárnyit ruházott be Oroszországban, Ausztria-Magyarországon, Bulgáriában, Romániában és Törökországban. A »békés behatolás« rendszere keretében Németország nemcsak tőkével látta el ezeket az országokat, hanem azzal is, amire legalább ekkora szükségük volt – szervezéssel. Következésképpen Európának a Rajnától keletre fekvő egész térsége Németország ipari vonzáskörébe került, s ehhez alkalmazkodott a térség gazdasági élete is.”
(John Maynard Keynes: A békeszerződés gazdasági következményei. Budapest, Európa, 2000. p. 46-47.)

Diagrammok

A források elsősorban Spanyolország és Portugália felfedezéseire vonatkozhatnak és csak utánuk következik Anglia, Franciaország és Hollandia. Míg az előbbiekre nézvést a gyarmatosítás és felfedezések végeredményben gazdasági hanyatláshoz vezettek, utóbbi három esetében korábban soha nem látott mértékű fejlődésnek lehetünk tanúi.

Szöveges források

„Mivel mi magunk nem termelünk, és így kénytelenek vagyunk külföldi árukat vásárolni, állandóan és tömegesen árad ki tőlünk a nemesfém, amely befolyik ugyan Spanyolországba az amerikai gyarmatokról, de nem maradi itt az országban, hanem átvándorol dolgozni jobban szerető szomszédaink kezébe, azokat gazdagítja, ugyanakkor pedig a spanyolok tönkremenetelét okozza.”
(Don Jeronimo de Ustariz szakíró munkájából)

“Hollandia kereskedelme Spanyolországgal főként Cádizon keresztül bonyolódik le; ugyancsak e nevezetes kikötőkbe futnak ugyanis be és innen indulnak ki a gályák, amelyek élénk kereskedelmet folytatnak Peruval; ide érkeznek a flották Mexikóból és Új-Hispániából, amelyek mint régen, most is idehoznak majdnem minden aranyat és ezüstöt, amelyet mi Európában látunk. Mégis helyesen mondjuk, hogy bár a spanyolok uralma alatt vannak azok a földek, ahonnan oly nagy bőségben nyerjük az aranyat és ezüstöt, mégis kevesebbjük van belőlük, mint más népeknek. Ez a tény is azt mutatja, hogy az aranybányák nem gazdagítják oly mértékben az országot, mint a kereskedelem.”
(Ismeretlen szerző Holland kereskedelem című munkájából)

“VII. Továbbá, a nevezett társaság indiai ügyeinek jobb igazgatása érdekében a mondott hatalom által kimondjuk, hogy a bengáli William-erőd elnökségének kormányzására egy főkormányzót és négy tanácsost nevezünk ki. A bengáli William-erőd kormányzójára és elnökségi tanácsára bízzuk ezen elnökség területének teljes polgári és katonai igazgatását, illetve Bengál, Bahar és Orissa királyságaiban a területi terjeszkedés és az összes bevétel szabályozását, kezelését és kormányzását, mindaddig, amíg ugyanazon meghódított területek és az elnökségekből származó jövedelmek a nevezett egyesült társaság tulajdonában maradnak. Hasonlóképpen felruházzuk őket minden tekintetben az összes joggal, amellyel jelenleg az elnökség és a tanács vagy egy választott bizottság ezen királyságokban rendelkezik vagy rendelkezni fog. (…)
IX. Továbbá a mondott hatalommal azt is kimondjuk, hogy a fent említett főkormányzó és tanácsa vagy a tanácstagok többsége rendelkezni fog és ezennel felruháztatik azzal a joggal, hogy felügyelje és ellenőrizze Madras, Bombay és Bencoolen elnökségeinek kormányzását és ügyvitelét, olyannyira, hogy Madras, Bombay vagy Bencoolen elnökének és tanácsának egyelőre ne legyen joga olyan parancsot kiadni, amely ellenségességet szít, sem hadat üzenni bármelyik indiai fejedelemnek vagy más hatalomnak, sem béketárgyalásokat folytatni vagy békeszerződést, vagy más szerződést kötni bármelyik indiai fejedelemmel vagy más hatalommal, anélkül hogy előtte meg ne szerezné a mondott főkormányzó és tanácsa hozzájárulását és beleegyezését. (…)
XXIV Továbbá a mondott hatalommal azt is kimondjuk, hogy az 1774. esztendő augusztus első napjától olyan személy, aki a király vagy a nevezett egyesült társaság polgári vagy katonai tisztviselője Kelet-Indiában, ne fogadjon el vagy kapjon, közvetve vagy közvetlenül, saját vagy más személy vagy személyek használatára vagy részére és hasznára bármelyik indiai fejedelemtől vagy hatalomtól, vagy azok minisztereitől, vagy ügynökeitől (vagy bármely ázsiai bennszülöttől) bármilyen ajándékot, adományt, pénzjutalmat vagy egyéb jutalmat, ellenszolgáltatást vagy más hasonlót, semmilyen okból vagy semmilyen ürüggyel. (…)
XXVII. Továbbá a mondott hatalommal azt is kimondjuk, hogy az 1774. esztendő augusztus első napjától minden adószedőnek, felügyelőnek vagy Őfelsége bármely alattvalójának, akinek feladata az adók beszedésével vagy a jogszolgáltatással kapcsolatos Bengál, Bahar és Orissa tartományaiban, illetve az ő ügynökeiknek, szolgáiknak vagy bármilyen más megbízottjuknak tilos lesz bármilyen árut vagy árucikket vásárolni kereskedelmi úton, bárhol Bengál, Bahar vagy Orissa tartományaiban, és azt azután értékesíteni ugyanott vagy bármely említett tartományban. Továbbá tilos lesz Őfelsége alattvalóinak a mondott tartományok belföldi só-, bételdió-, dohány- vagy rizskereskedelmében részt venni, abba beleavatkozni, vagy közvetve vagy közvetlenül bármilyen érdekeltséggel rendelkezni. Kivételt képez a nevezett egyesült társaság kereskedelmi tevékenysége. A törvény megszegőjétől elkoboztatik minden áruja és árucikke, amelyet megvásárolt és újra eladott, és amellyel így kereskedett. Törvény a Kelet-Indiai Társaság működésének szabályozásáról (1773),
(English Historical Documents X. Ed. D. B. Horn – Mary Ransome, London, Eyre & Spottiswoode, 1957. 811-815.) (Szakály Orsolya fordítása)

“Mi, Lajos stb. (…) Mivel kötelességünk gondját viselni valamennyi népnek, melyet az Isteni Gondviselés uralmunk alá helyezett, kegyeskedtünk személyesen is áttekinteni azon megbízottaink beadványait, akik személyünket amerikai szigeteinken képviselik, és tudomásunkra jutott, mily nagy szükségük van királyi tekintélyünkre és törvényeinkre, hogy fenn tudják ott tartani a római katolikus anyaszentegyház rendjét, és rendezzék a fekete rabszolgák helyzetét. Kérésüknek eleget kívánunk tenni, és meg akarjuk őket erősíteni abban a meggyőződésükben, hogy bármily távol is éljenek királyi székhelyünktől, nem szűnünk meg jelen lenni számukra, nem csupán hatalmunk, hanem abbéli serény igyekezetünk által is, hogy szükségükben megsegítsük őket. Ezért mi, Lajos stb. (…) a következőket rendeljük el: (…)
2. paragrafus. Szigeteink minden rabszolgáját meg kell keresztelni és a katolikus hitben nevelni. Szigorúan megparancsoljuk az ottani lakosoknak, hogy azok, akik az újonnan érkezett négerek közül vásárolnak, értesítsék erről egy héten belül a kormányzót és a sziget intendánsát. (…)
4. paragrafus. A négerek munkáját csak hithű katolikus munkavezető irányíthatja. (…)
6. paragrafus. Rangra és vagyonra való tekintet nélkül szigorúan megparancsoljuk minden alattvalónknak, hogy tartsák tiszteletben a vasárnapokat és a katolikus hitű alattvalóink által megült egyházi ünnepeket. (…) Pénzbüntetés, valamint a bíró mérlegelése szerinti mértékű cukor és rabszolga elkobzásának terhe mellett megtiltjuk, hogy ezeken a napokon bárki dolgozzon, és rabszolgáit dolgoztassa a földeken, vagy cukrot állíttasson elő, illetve bármely más munkát végeztessen velük. (…)
9. paragrafus. Kétezer font cukor fizetésére ítéljük azokat a szabad embereket, akik rabszolgákkal élnek együtt, és egy vagy több közös gyermekük születik, valamint azokat a gazdákat, akik ezt eltűrik; ha pedig a gyermekek apja maga a gazda, a pénzbírságon felül fosztassék meg gyermekeitől és a rabszolgától, akiket az ispotálynak ítélünk, azzal a kikötéssel, hogy soha nem lehet felszabadítani őket. (…)
12. paragrafus. A rabszolgák közötti házasságból születő gyermekek maguk is rabszolgák maradnak, és nem apjuk, hanem anyjuk gazdájának tulajdona lesznek, ha a férj és a feleség gazdái nem azonosak.
13. paragrafus. Ha egy rabszolga törvényes házasságot köt egy szabad nővel, fiú- és lánygyermekeik apjuk rabszolga voltától függetlenül szabadok lesznek; ha viszont szabad férfi köt házasságot rabszolganővel, gyermekeik rabszolgák maradnak. (…)
15. paragrafus. Megtiltjuk, hogy a rabszolgák bármilyen támadó fegyvert, akár nagy botokat hordjanak maguknál. Ha mégis ezt cselekednék, büntetésük legyen megkorbácsoltatás.
16. paragrafus. Különböző gazdák rabszolgái semmilyen körülmények között sem gyülekezhetnek, még esküvő esetén sem, sem éjszaka, sem nappal, sem egyikük gazdájának házánál, sem másutt, még kevésbé az országutakon vagy félreeső helyeken. E rendelkezés megszegőinek büntetése testi fenyítés, ami nem lehet enyhébb a megkorbácsolásnál vagy a megbélyegzésnél. (…)”
A francia gyarmati rabszolgatartás állami szabályozása (1685. március)

„Az első, szinte semmilyen visszhangot nem keltő próbálkozások után a kukorica lassacskán mégis elterjedt, s néhány térségben, például Északkelet-Itáliában már a XVI. század végén a földművelés számottevő ágává fejlődött. Fokozatosa – hol előbb, hol utóbb – a birtokosok is rájöttek, hogy érdemes a kukoricát szántóföldön termeszteni, s ezzel együtt beilleszteni a földbérleti szerződésekbe, vagyis a terményjáradék fizetése szempontjából egyenrangúvá tenni a hagyományos gabonákkal. […] Az ebből kerekedett vitában már felcserélődtek a szerepek: a birtokosok ösztönzik a kukoricatermesztést, míg a parasztok elzárkóznak előle. Az előbbiek a maguk hasznára fordították a dolgot: a kukoricának a többi gabonához viszonyítva rendkívül magas a terméshozama hatalmas jövedelmet jelentett, nemcsak azért, mert ebből is megkapták a nekik járó hányadot, hanem mert az olcsó terménnyel elláthatták a parasztokat, míg – többé vagy kevésbé erőszakos módon – megemelték a beszolgálatandó értékesebb gabonafélék mennyiségét. […] Lassacskán két egymástól határozottan és végérvényesen elkülönülő fogyasztási szint alakult ki: a paraszti népességet arra ösztönözték, valójában pedig kényszerítették, hogy kukoricát fogyasszon, míg a búza magas áron a piacokra került. […] A kukoricakása ugyanis önmagában egyáltalán nem elégséges táplálék: túl kevés niacint – a szervezet számára elengedhetetlenül szükséges vitamint – tartalmaz. Míg bármilyen kevés hús vagy friss zöldség már biztosítja a napi niacinszükségletet, a csakis kukoricából álló étkezés szörnyű hiánybetegséget, pellagrát okoz. Ez a kezdeti stádiumban az egész testet elborító gennyes sebekkel jár, később őrülethez, végül halálhoz vezet.”
Massimo Montanari: Éhség és bőség.

„A burgonya – nagyrészt a kukorica esetében látottakhoz hasonló módon – ugyancsak ínséges idők táplálékaként terjed el az éhség kényszerítő és a földbirtokosok ösztönző hatására. Mindehhez hozzájárult az a kedvező körülmény, hogy a burgonya a föld alatt nő, ezért biztonságban van a háborús pusztításoktól, e „mesterséges ínségektől”, amelyek rendszeresen sújtották a vidéki lakosságot. […] Leginkább Európa északi és középső részén váltja fel a „fehér szarvasgomba” a hagyományos gabonákat; elterjedési területe szinte pontosan tükörképe a kukoricáénak. E két kultúrnövény együttesen az egész kontinenst lefedi, s a kulturális és éghajlati szempontból átmeneti területeken – mint Dél-Franciaország vagy Észak-Itália – gyakran egyszerre van jelen.
Massimo Montanari: Éhség és bőség.

Térkép

• piacgazdaság
• fogyasztói társadalom
• környezetkárosítás
• népességrobbanás
• globalizáció
• harmadik világ

Mi az amit mindenképpen el tudnod kell és be kell fűzni a mondanivalódba, ha ezt a tételt kapod?

A legfontosabb környezeti veszélyek az alábbiak: (vastaggal szedve a kulcsszavak)

• A csatornázás hiánya a mezőgazdaság és az ipar vegyszerhasználata miatt a természetes ivóvízforrások elszennyeződnek, csak tisztítás által válnak fogyaszthatóvá.
• A gazdaság és kereskedelem globálissá válásával egyre növekszik azon energiahordozók aránya, amelyet a szállításra fordítunk.
• A világ energiatermelése jórészt foszilis (szén) energiahordozókon alapszik. Ezek kitermelése (kőolaj és szén), valamint elégetése károsítja környezetünket.
• Az ipari forradalom pozitív hatásai mellett a negatív hatásai azzal fenyegetnek, hogy ellenőrizhetetlenné (kontrollálhatatlanná) teszik környezetünk változásait. A modern életformához tartozó tevékenysége globális környezeti katasztrófához vezethetnek.
• Az ipari termelés és a mezőgazdasági termelés iparszerűvé tétele károsítja környezetünket, mivel a természeti erőforrásokat felelőtlenül és pazarlóan használta, használja.
• Az ipari (építő- és bútoripar), lakossági (fűtőanyag) és mezőgazdasági célú (haszonnövényeket telepítenek az erdők helyére) erdőirtás, azt eredményezte, hogy a Föld “tüdejeként” is funkcionáló amazonasi őserdők egyharmadát mára kiirtottuk.
• Az erdőirtás következtében fellépő talajerózió árvizeket okoz, mivel az elpusztult növénytakaró helyén nincs semmi, ami megkösse a vizeket.
• A mezőgazdasági célú műtrágyázás és vegyszerhasználat elpusztítja azokat az állatokat is, amelyek egyébként hasznosak lennének.
• A vegyszerek mértéktelen használata a mezőgazdaságban, kozmetikai iparban korábban nem tapasztalt mértékű megbetegedéseket, allergiát és rákot okoz.
• Az ipari tevékenység és a közlekedés által kibocsátott szén-dioxid és egyéb üvegházhatású gázok növelik a bolygó átlagos hőmérsékletét, számos más negatív hatást előidézve. (a sarkok jégsapkáinak olvadása, szárazságok, őshonos növény- és állatfajok kipusztulása)
• A kapitalizmus és a fogyasztói társadalom növekedésre épülő felépítése miatt, túlfogyasztás alakul ki, mindenki egyre többet fogyaszt. A reklámok és a mindennapi élet számos mozzanata a fogyasztásról szól. Ez egyrészt hatalmas mértékben növeli az elhízott emberek számát, másrészt a csomagolás és a szükségtelen tárgyak megvásárlása miatt rengeteg szemét keletkezik.

Mit tehetünk és mit tesz a világ a katasztrofális környezeti változások megakadályozása és hatásainak tompítása érdekében?

• A világ országai és vezetői kormányközi megállapodásokkal próbálják csökkenteni a káros gázok, elsősorban a szén-dioxid kibocsátását. A Kiotói jegyzőkönyvet leváltó új megállapodást (Koppenhágai megegyezés) remélhetőleg épp a bejegyzés készítésének idejében készítik el.
• A korlátlan növekedésre építő gazdasági nyerészkedés helyett a környezettudatos cégek a fenntartható fejlődés keretein belül próbálják meg tartani tevékenységüket.
• Civil szerveződések jönnek létre, amelyek a környezeti változások hatásainak leküzdését valamint a fenntartható fejlődés eszméjének terjesztését tűzik ki célul. Ilyen szervezetek a Greenpeace.
• A keletkező lakossági hulladék lehető legnagyobb részét szelektíven próbáljuk meg összegyűjteni és az arra kijelölt helyeken lerakni, vagy elszállíttatni.
• A korábbi szén alapú energiatermelést leváltjuk megújuló energiatermelő forrásokkal (víz, nap, geotermikus és szélenergiával)

Végül jöjjön egy rövidfilm az ember környezetkárosító tevékenységéről, a film összefüggéseiben mutatja be, hogy a nagyüzemi mezőgazdaság milyen módon teszi tönkre a dél-amerikai őserdőt és az ott élők életét.

1. A középkori város jellemzőinek bemutatása
2. A gazdaság fejlődése és a királyi jövedelmek alakulása Károly Róbert idején
3. A technikai civilizáció és gazdasági növekedés hatása a környezetre

II. Népesség, település, életmód

4. A XVIII. századi magyar társadalom
5. Életmód és mindennapok a Kádár-korszakban

III. Egyén, közösség, társadalom

6. Mátyás király uralkodói portréja
7. Végvári harcok a török ellen (1532-1566)
8. Széchenyi István reformprogramja
9. A nők szerepének változásai

IV. Modern demokráciák működése

10. Az ókori demokrácia
11. Az USA kialakulása és alkotmánya
12. Az EU főbb intézményei, működése
13. A Magyar Köztársaság kormányzati rendszere

V. Politikai intézmények, eszmék, ideológiák

14. Az iszlám vallás kialakulása és főbb tanításai
15. A középkori magyar királyság megteremtése
16. A náci Németország jellemzői
17. Az 1848-as forradalom és az április törvények

VI. Nemzetközi konfliktusok és együttműködés

18. IV. Béla uralkodása és a tatárjárás
19. Magyarország a második világháborúban
20. Az 1956-os forradalom Magyarországon

1. A magyar gazdaság a XIV-XVI. században
2. A nagy földrajzi felfedezések és gazdasági következményei
3. Az ipari forradalom hatása a természeti és épített környezetre
4. A világgazdaság az 1920-as és 1930-as években
5. A sztálini gazdaságpolitika jellemzői
6. A magyar gazdaság jellemzői a két világháború között

II. Népesség, település, életmód

7. Városfejlődés a középkori Magyarországon
8. Demográfiai változások Magyarországon a XVIII. században
9. Nemzetiségek és etnikumok a dualizmus korában
10. Életmód és mindennapok a Kádár-korszakban
11. Demográfiai változások a XX. században

III. Egyén, közösség, társadalom

12. Középkori egyetemek és szerzetesrendek
13. A magyar társadalom változásai a honfoglalástól a XIV. századig
14. Árpád-házi uralkodók politikai életpályái
15. A magyar zsidóság helyzetének jellemzői (1867–1945)

IV. Modern demokráciák működése

16. A modern demokráciák XVIII. századi gyökerei
17. A kiegyezés és alternatívái
18. Az EU főbb intézményei, döntési mechanizmusai
19. A mai magyar demokrácia működése

V. Politikai intézmények, eszmék, ideológiák

20. Ókori államberendezkedések (Athén, Spárta, Róma – principátus)
21. A rendi állam kialakulása és jellemzői a középkori Európában
22. A humanizmus és reneszánsz
23. A felvilágosult abszolutizmus politikája és magyarországi képviselői
24. A XIX. század uralkodó eszméi
25. Széchenyi és Kossuth nézetei, programjai a polgári átalakulásért
26. A náci és a bolsevik ideológia

VI. Nemzetközi konfliktusok és együttműködés

27. Luxemburgi Zsigmond külpolitikája
28. Törökellenes küzdelmek a XIV-XV. században
29. A török kiűzése Magyarországról
30. A Rákóczi-szabadságharc és nemzetközi összefüggései
31. Az 1848-as európai forradalmak és a magyar szabadságharc
32. A második világháború és Magyarország
33. Az 1956-os forradalom és nemzetközi háttere
34. A hidegháború

Károly Róbert

Az Árpád-ház kihalását követő anarchiában több trónkövetelő is megjelenik, végül Károly Róbert nyeri el a trónt. Az anarchiában számításukat megtaláló kiskirályok ellen támogatják:
• Egyházi nagybirtokosok
• Köznemesség nagy része
• Városok lakói, jobbágyok

A korábban a kiskirályok kezén lévő területek nagy részét azonban szétosztotta támogatói között, loyalitásukért cserébe, így a királyi bevételeket más forrásokból kellett pótolni.

Támogatta a városokat (szabad királyi városok a királynak fizetnek adót). A szabad királyi városok maguk választhattak bírót, plébánost, tanácsot, vámmentességet kaptak, vásártartási jogot élveztek, általában rendelkeztek borkimérési és árumegállítási joggal is.

A bányavárosok a fentiekhez hasonló jogokkal rendelkeztek. Legjelenetősebbek: Körmöcbánya (arany), Selmecebánya (ezüst) Besztercebánya (réz). Ide Károly Róbert német bányászokat hívott be.

Regálék: királyi felségjogon szedett adók. Ezek jelentették az állam központi bevételeit. Ilyenek: harmincadvám (előbb 1 majd 3,33 %), bányamonopólium (urbura), pénzverés joga, kapuadó (ez az első állami adó, amelyet a jobbágyok fizetnek)

Urbura:
Korábban a földesurak földjén talált érc után a földesurak nem kaptak juttatást. Károly Róber viszont elrendelte, hogy a királynak járó bányapénz (urbura, amely az arany után 1/10, az ezüst után 1/8 volt) egyharmadát az a földesúr kapja, akinek a földjén az ércet fellelték és kitermelték. Ezzel a földesurak érdekeltté váltak abban, hogy földjükön meginduljon a bányászat. Így ebben az időben Magyarország adta az aranykitermelés 2/3-át, és az ezüsttermelésen is csak Csehország előzött meg minket. Elrenedelték, hogy a feldolgozatlan nemesfémeket csak a királyi kamarákban lehet beváltani. (nemesércek királyi monopóliuma)

Erről a rendelkezésről a korabeli szöveg így emlékszik meg:
„Királyságunk régi s mostanáig erősen megőrzött szokása szerint királyságunk egyházai és akármely nemese földjeinek és prediumainak, amelyek területén arany- vagy ezüstbányákat találnak, valami cserével mérsékelve királyi kezünkhöz kellett volna háramolni, mégis… meggondolva lelkünkben, hogy az efféle földek és prediumok elvételétől való félelemből országlakóink azt akarják, hogy a királyságnak az isteni gondviselés által emberi használatra és keresetre rendelt nagy kincse a földek mélyén rejtőzzék s nem akarják felfedni, … (ezért) elhatároztuk kegyesen örökre megállapítani, hogy akárkinek, vagy prelátusoknak, reguláris és világi egyházaknak, vagy nemeseknek a földjein és prediumain találtattak arany- vagy ezüstlelőhelyek – csak létezésüket és feltárásukat ne tagadják –, ugyanők földjeik, amelyekben amaz arany- és ezüstlelőhelyek vannak, mozdíthatatlan uralmának örökké örvendjenek és azt élvezzék. Sőt a földjeiken talált arany- vagy ezüstlelőhelyekből … való királyi jövedelmek harmad részét teljesen szedjék be örök biroklásra.”

Aranyforint veretése: a fenti ásványkincsekre támaszkodva, firenzei mintára aranyforintot veretett (1325-től volt forgalomban, Firenze nevéből a pénz neve: forint, az ezüstpénzt továbbra is dénárnak hívják)

A pénzreform kidolgozója Nekcsei Dömötör volt, aki a tárnokmesteri tisztséget is betöltötte. A tárnokmester volt a kamarák felügyelője, a kamarák pedig az állami jövedelmeket kezelték.

Kapuadó
A korábbi pénzkibocsátások rontották a pénz értékét, mivel minden évben kevesebb nemesfémet tartalmazott a pénz, ez a folyamat inflációt gerjesztett, az értékálló aranyforint bevezetésével a királyi kincstár elesett a pénzrontás hasznától, ezt pótolja a kapuadóval, amely szerint azok a jobbágyporták, amelynek kapuján egy szénával megrakott szekér be tud fordulni, az fizessen évi 18 dénárt. (egy portán akár több jobbágycsalád is osztozhatott, így nem feltétlenül egy családnak kellett befizetnie az összeget)

Károly Róbert nemzetközi politikájában is igyekezett érvényesíteni gazdasági céljait, az 1335-ös visegrádi királytalálkozó Bécs árumegállító joga elleni intézkedésként határozták el egy északabbra menő kereskedelmi útvonal kiépítését. A külkereskedelemmel kapcsolatban fontos megemlíteni, hogy a balkáni kereskedelem vámja ennél kevesebb volt kb. 20 %-a az áru értékének, ezzel kívánták fejleszteni a kereskedelmet ezen a területen.

Erről pedig így rendelkezett pontosan:
„Mi, Károly, Isten kegyelméből Magyarország királya jelen levelünk tartalmával adjuk hírül mindenkinek, akit illet, emlékezetbe ajánlva, hogy mivel az innen, a mi királyságunkból Csehországba és más szomszédos királyságokba átmenő, és viszont, a Csehországból és más szomszédos királyságokból királyságunkba javaikkal és áruikkal jövő kereskedők nyilvános útja a háborús és békétlen időktől a gonosz emberek csapdái és az illetéktelen vámszedések miatt majdnem egészen mostanáig használaton kívül volt; mi tehát, ahhoz képest, amint Isten ránk bízott hivatala terhét ránk rakta, alkalmasabb és nyugodtabb keresztülhaladásuk érdekében egyéb irányú foglalatoskodásaink közepette figyelmünket azok megújítására és helyreállítására […] kellő igyekezettel fordítottuk. […]
Úgy határoztunk, hogy a fentebb írt nyilvános utakat kell járni, a vámok pedig az alább kifejtendő helyeken és módokon hajtandók be és rendezendők, […] egyszersmind a többi prelátusnak, nemeseknek, és egyéb, bármiféle méltóságú és állapotú embereknek, akik a fentebb mondott vámszedőhelyek valamelyikét őrzik és tartják, hasonlóképpen erősen meghagyjuk jelen levelünkben, hogy látván a mi bőséges kegyünket és kedvezésünket a fentebb mondott utakat szabadnak, és minden akadálytól mentesnek és békésnek az említett kereskedők számára megőrizni kötelességteknek tartsátok.” (Károly Róbert rendelete az északi kereskedelmi utakról)

Károly Róbert és Nagy Lajos idejében a mélyebb gazdasági rendszerek is átalakultak:
A mezőgazdasában általánosan elterjedt a fordító nehézeke, amellyel már nehezebben megművelhető talajokon is elboldogultak a jobbágyok, így megindult a lápok, mocsarak lecsapolása, és a néhol nagyobb erdőirtásoknak is tanúi lehetünk. (a Felvidék egyes részein például)
Ekkoriban vált általánossá, hogy a földesúr legfőbb bevételi forrása a földjei telkesítése és az azokra „ültetett” jobbágyok után kapott pénz- és áruszolgáltatások váltak. Az árutermelés és a pénzgazdálkodás kezdte visszaszorítani a legfőbb jobbágyi terhet a robotot, amely a XVI. és XVII. században azonban megint előretört.

Nagy Lajos

Nagy Lajos király uralkodása alatt kezdtek alakulni az első magyarországi céhek, ezen kedvező folyamat mellett azonban megfigyelhetőek kedvezőtlenek is: Nagy Lajos folyamatos hadjárataiban kiürült az államkassza és a bandériális hadsereg fenntartói a földesurak is nagyobb terheket voltak róni a jobbágyokra. Így a kilencedet már (amely a kilencedik tized volt a jobbágy terményeiből), a kisebb földesurak már szinte mindenhol beszedték, miközben a nagyobbak megéltek anélkül is, hogy ezt be kellene szedniük. Innen ered a nagybirtokosok-középnemesek később is megfigyelhető szembenállása. (1351-es törvények)

A kilencedről szóló törvény így szól pontosan:
” Ezenkívül minden bármely néven nevezendő szabad községben levő összes szántóvető és szőlőbirtokos jobbágyainktól (kivéve a fallal bekerített városokat) minden terményüknek és boruknak kilencedét beszedetjük, és a királyné asszony is be fogja szedetni. És a fönt nevezett bárók és nemesek bármely birtokaikon levő minden terményének és borának kilenced részét a maguk szükségére hasonlóképpen hajtsák és szedjék be.
A főpapok és egyházi férfiak is, akiknek jobbágyaik vannak, előbb a tizedet, azután meghasonlóképpen azok mindennemű terményeinek és borainak kilencedrészét szedjék be. És kik a mondottak beszedése tekintetében másként járnak el, az olyan ellenszegülőknek és a jelen rendeletünket megszegőknek birtokain a terményeknek és bornak ama kilencedrészét a maguk szükségére hasonlóképpen hajtsák és szedjék be.
A főpapok és egyházi férfiak is, akiknek jobbágyaik vannak, előbb a tizedet, azután maghasonlóképpen azok mindennemű terményeinek és borainak kilencedrészét szedjék be. És kik a mondottak beszedése tekintetében másként járnak el, az olyan ellenszegülőknek és a jelen rendeltünket megszegőknek birtokain a terményeknek és bornak ama kilencedrésézt minden lejjebb szállítás és leengedés nélkül mi magunk fogjuk saját használatunkra behajtani.
Ugyanazon nemeseknek kérésébe is beleegyeztünk, hogy azon országunk határai közt lakó valódi nemesek, még az országunk határai közt fekvő hercegi tartományokban élők is megannyian ugyanazon egy szabadsággal éljenek.” (Részletek Nagy Lajos 1351. évi törvényeiből)

Luxemburgi Zsigmond

Városok

1402-ben árumegállító jogot adott: Sopronnak, Pozsonynak, Nagyszombatnak és Bártfának.
1405. évi városi törvényeit a városok gazdasági erejének megszilárdításáért hozta. A városok azonban még nem voltak készek arra a szerepre, amelyet Zsigmond szánt nekik. Egyes kiemelkedő városok persze elindultak a szervezkedés útján, de a polgárság még nem tudott önálló rendet létrehozni. (Felső-magyarországi bányavárosok, szász városok Erdélyben)

A városoknak adott jogok közül álljon itt néhány:
“1. Hogy a folyó és a szilárd testek mértékét az egész országban Buda város mértékéhez kell alkalmazni Először is engedve némely alattvalóink kérésének, az alább kijelentett szabadságokat állapítottuk meg.
1. § Hogy a fonttal,’ mérleggel, öllel való mérés, a bornak, gabonának kimérése s általában minden megmérhető és mázsálható dolgoknak kimérése és megmázsálása minden városban, mezővárosban, várakban, falvakban, mind a mieinkben, mind bárki máséban s egyáltalán országunk határain belül mindenütt Buda városunk mértéke szerint történjék.
2. § Kivévén a dézsmamértéket és hegyadót (köznyelven hegyvám, németül Bergrecht), valamint a papok és egyházi férfiak haszonvételeit, béreit, telkeit és jövedelmeit, melyekre nézve rendeljük, hogy a maguk állapotában és minőségében, mennyiségében és értékében maradjanak meg.
3. § Hogy pedig valaki ezzel ellenkezően merne cselekedni, az a megmázsált vagy kimért dolognak elvesztésével fog bűnhődni, és egy részének a kiméréséért vagy lemázsálásáért a kimérésre vagy lemázsálásra szánt dolgot egészen elveszíti vagyonában.

10. A polgárok és a városok egyes lakosai a királynak adót fizetni tartoznak
Elhatároztuk azt is, hogy amint minden polgár, úgy bármely városunk lakosai is különbség nélkül kötelesek lesznek ezentúl a mi királyi collectáinkat és adóinkat arányos részben meg¬fizetni (ellent nem állván bármely kiváltságaiktól, melyeket nekik eddig adtunk, vagy ezután. mi és utódaink adni fogunk, s meg nem engedvén, hogy ezek nekik az előrebocsátottak tekintetében valamit használjanak) és ama polgárainkkal együtt adózni.
1. § Ha pedig mi, vagy utódaink, valamely polgárunkat történetesen felszabadítanónk és = lmentenőnk, akkor abban az esetben is mi, és említett utódjaink, tartozunk és kötelesek leszünk azt, amivel a felmentett polgároknak az adókhoz járulniok kellene, a városi közösség számadásából levonni és saját számadásunk terhére elfogadni.

11. Az országban lakó kereskedők oda vihetik áruikat, ahová akarják ahová nekik tetszik Továbbá, ámbár köztudomású, hogy budai polgáraink egyéb szabadságaik között eddig annak a kiváltságnak is birtokában és élvezetében voltak, amelyet elődeink adtak nekik és mi megerősítettünk, hogy tudniillik minden, mind az országban lakó, mind a külföldi kereskedőnek, az ő összes és bármilyen árucikkeit, eladásra és elcserélésre szánt holmiját, mina lefelé jövén, mind felfelé menvén, a budai polgárok körében kellett leraknia, és a lerakottakat ott eladnia és elcserélnie, és innen másvalahova vinniök vagy szállítaniok szabad nem volt, ami szokásossá is vált.
1. § Mindamellett, mivel minden királyi városunknak, mezővárosunknak és szabad községünknek imént tartott általános gyűlésén, az e tárgyban folyt tanácskozás után, országunk, országlakosaink és kiváltképpen polgáraink meg kereskedőink jövedelmének gyarapítása és helyzetének emelése, valamint a közjó érdekében, nehogy egy város haszna vagy gyarapodása miatt országunk egész közössége szenvedjen kárt és rövidséget, s érezzen ártalmas veszteséget, jónak láttuk és elhatároztuk, hogy a kereskedők, akik tudniillik országlakosaink, mindannyian együtt és egyenkint, országunkból kimenvén vagy országunkban tartózkodván, összes és bárminemű árucikkeit, eladó és elcserélni való portékájukat egész országunkon keresztül és országinkon kívül akárhová, akárhányszor és akármikor egészen szabadon és teljes biztonsággal vihessék, és a lerakottakat eladhassák, elcserélhessék, onnan elszállíthassák, elhordhassák, és azokkal akaratuk s tetszésük szerint rendelkezhessenek.
2. § Ellent nem állván nevezett budai polgárainknak, az áruk említett lerakása tárgyában bármi módon adott és engedélyezett bármiféle szabadságokat és kiváltságokat az előrebocsátottak tekintetében határozott szándékkal visszavonjuk.
3. § Kivéve a külföldieket, akiknek kötelességük az előbb mondottakban a régi szokást megtartani.

12. A szabad városoktól a tárnokmesterhez innen, ha szükséges, a király személyes jelenléte elé kell fellebbezni
Ezenfelül, ha azoknak a városoknak a polgárai, melyeket újonnan létesítettünk, és amelyeket más városok szabadságaival láttunk el, bíráik és esküdtjeik ítéletében és határozatában meg¬nyugodni nem akarnának, megannyian ahhoz a városhoz, amelynek szabadságával élnek vagy tárnokmesterünkhöz fellebbezhetnek.
1. § Úgy azonban, hogy miután a tárnokmesterhez fordultak, a bírákhoz és esküdtekhez többé vissza ne térhessenek, és más valakihez se fellebbezhessenek semmiképpen, kivévén, ha szükséges volna, a mi személyes jelenlétünkhöz..”

Jobbágyok

A jobbágyság egy rétege felemelkedett, más része azonban a telekaprózódás miatt lesüllyedt, elindult a zselléresedés folyamata.
Zsigmond pénzügyi nehézségei miatt gyakran fordult a pénzrontás eszközéhez. (amelyet Károly Róbert próbált megszüntetni.

Mátyás király gazdaságpolitikája

A regálék teszik ki bevételének nagyrészét.
A kapuadó helyett bevezeti a füstpénzt (az adóelkerülés miatt több porta egy kaput állított, így nem háztartásonként fizették az adót, illetve egy portán több háztartási is osztozhatott), így a füstpénzből elméletileg több pénze folyt be Mátyásnak.
Bevezette a rendkívüli hadiadót, minden háborús évben egy forintot fizetett minden önálló jobbágyháztartás. Volt hogy évente többször is beszedték.
Az alföldi állattenyésztő mezővárosok száma ugrásszerűen megnőtt, és növekedtek a szőlőműveléssel foglalkozó területek települései is. (Tokaj környéke és Szerémség)

Ez a rövid szöveg jól összefoglalja a Mátyás kori magyar gazdaság jellemzőit:
„Magyaroroszág fekvése kitűnőnek mondható, mivel résztin síkság, részint hegység; a hegyek […] nem terméketlenek, sem nem zordak. […] A talaj mindenütt termékeny, mindazonáltal a gyér népesség miatt még igen sok vidék parlagon hever. Az olajfán, citromon, fügén és hasonló fákon kívül az emberi élet szükségletei mind megteremnek, a háziállatok minden fajtája nagy bőségben tenyésztetik. Az ország egyik leghasznosabb része Erdély, mivel ez az egész országot ellátja sóval, amiből a koronának évenként 100 000 arany jövedelme van. Ezenkívül egymást érik az arany-, ezüst-, réz-, vas-, ólom- és higanybányák. Marha, ló, juh és egyéb hasznos állatok szintén nagy bőségben fordulnak elő. Erdélyt igen harcias nép lakja. Az ország kőfallal kerített városai közül említésre méltóak: Erdélyben Brassó, […] lakosai túlnyomóan németek. Brassó annyira meg van erősítve, hogy három-, sőt öthavi ostromot is kiállhatna […]; a másik Nagyszeben. Ezenkívül nevezetesek még: Beszterce, Déva, Hunyad és Görgény. Lengyelország felé a legfontosabb város Kassa, többé-kevésbé nevezetesek még: Zólyom, Besztercebánya és Trencsén. Délen Belgrád és Valkóvár. A többi város és vár említésre sem méltó. A király székhelye Buda, amely háromnapi ostromot sem állna ki. […] A magyar nemesek harciasak s folyamatosan fegyverforgatásban gyakorolják magukat, ha az ellenség földjén nem rabolhatnak, egymást fosztogatják. Szerfölött tékozlók és pompaszeretők, ha tehát saját jövedelmükből ki nem tellik, a kisebb rangúaktól rabolnak.
A németek igen szorgalmasak, kereskedelemmel, kézműiparral és bányászattal foglalkoznak. Városaik csinosak és kőfallal vannak körülvéve. Falvakban nagyon kevesen laknak közülük.”
(a pápai nuncius a Mátyás kori Magyarországról, 1462. körül)

Forrás:Homvári János (szerk.): Magyarország gazdaságtörténete. Bp. Aula, 1997.

Gazdaság a Jagellók alatt

A parasztság tovább zselléresedik a XVI. század elejére már csaknem ¼-ük zsellér (kevesebb mint egynegyed jobbágytelkük van, de házuk és konyhakertjük megvan, esetleg szőlőt is művelhetnek, azokon a területeken, ahol a környék erre alkalmas).
A jobbágyok tehetősebb rétege már elhagyott jobbágytelkeket bérel.
Az országgyűlés elrendeli, hogy a parasztok természetben fizessék be járandóságaikat a földesúrnak, aki aztán azt jó pénzen tudta értékesíteni.

Mátyás király jövedelmeivel összehasonlítva a királyi jövedelem nagyon visszaesett, nézzük, hogy a II: Ulászló milyen jövedelmekkel rendelkezett:

„3. cikkely
A királyi koronára tartozó fekvő jószágok és jövedelmeik felsorolása.
Nehogy azonban a királyi fekvő jószágok és jövedelmek meg birtokjogok körül kétség támadhasson, jónak láttuk azokat e helyütt feljegyezni.
1. §. Ezek ugyanis, mindenekelőtt a nyolc szabad város, tudniillik: Buda, Pest, Kassa, Pozsony, Nagyszombat, Bártfa, Eperjes és Sopron.
2. Ezenkívül: Óbuda, Esztergom, Székesfehérvár, Lőcse, Szakolca, Szeben és Szeged.
3. §. Továbbá a kunok és jászok megannyian.
4. §. Úgyszintén: Visegrád a két szigettel, úgymint a Visegrád alatt egészen Megyerig elnyúló Chepel és (Rozs) nevű szigetekkel.
5. §. Azonfelül: Körmöc, Besztercebánya, Zólyom, a többi bányavárosokkal.
6. §. És Nagybánya meg Huszt vára az öt várossal és a sóbányákkal.
7. §. Ezenkívül Magyar- és Szlavónországok összes harmincadai és az azokban levő minden sókamara.
8. §. Nemkülönben Munkács és Diósgyőr várai.
9. § Továbbá Erdélyben: a királyi szászok, minden bánya és sókamara, és ezeknek a bányáknak a helyei Kolozsvár várossal.
10. §. És minden huszad és század meg ötvened, melyet ugyancsak az erdélyi részekben szoktak szedni.
11 §. Aztán az ugyanott létező és fekvő Görgény, Törcs és Déva várak.”
(II. Ulászló VII. dekrétuma – 1514, idézi Bak Borbála: Magyarország történeti topográfiája. P. 99-100.)

Az 1514-es parasztháborút követő megtorlás erősen korlátozza a legnagyobb gazdasági terheket viselő parasztság jogait. Elveszi tőlük a szabad költözés jogát, nem lehet fegyvert viselniük, minden jobbágy heti egy nap robottal tartozik földesurának.

Az 1521-től megélénkülő török háborúk, majd a mohácsi vész utáni harcok dúlásai visszavetették a mezőgazdasági termelést, amelynek mobilisabb ága a szarvasmarha tartás viszonylag gyorsan magára talált, az alföldi területeken nevelt szarvasmarhákat a német, osztrák és cseh piacokra hajtották. Az évi 200 ezer szarvasmarhával hazánk a legnagyobb húsexportőr lett Európában. A rideg szarvasmarha tartás továbbra is virágzik, kialakul egy fegyveres csoport, amely a piacra hajtott marhák őrzésével foglalkozik, ők a hajdúk).

Gazdaság a török hódoltság korában

A században a mezőgazdasági termékek ára folyamatosan emelkedett, nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy a folyamatos háborúk hadseregeit el kellett látni. Ebből a haszonból a magyar nemesség is részesülni akart. A szarvasmarha kereskedelembe a földbirtokosok azonban nem tudtak bekapcsolódni, de a hadsereg ellátásához szükség volt borra és gabonára is, ezek termeléséből a földesurak is megpróbálták kivenni részüket.
A földesurak megpróbálták saját földjeiket (allódiumm) bővíteni, megművelésüket pedig a robotra kötelezett jobbágyokra bízta. Így az ingyenmunkával létrehozott termékeken busás haszonnal adhatott túl. A jobbágyok ezen kihasználását nevezzük második jobbágyságnak, hiszen korábbi javuló helyzetük után, most megint erős függésbe kerültek.

Az iparosok közül két szakma lendült fel, szabóké és az ötvösöké. Utóbbi azért, mivel a háborús időkben az ötvösszakma termékei sokkal jobban rejthetőek, mozgathatóak.